PoLízis

A sorozat harmadik - befejező - része a készülőfélben levő új alkotmány talán a legnagyobb közérdeklődésre számot tartó részeket, a törvényhozó és végrehajtó hatalmat, valamint ezek egymáshoz való viszonyát vizsgálja.

A törvényhozásról

A parlamentáris rendszerekben a törvényhozó szerv a népszuverenitás letéteményese. Ebből következően végső soron minden hatalom a kezében van. A sztálinista alkotmányjog szerint az általuk legfőbb államhatalmi szervnek minősített törvényhozás alá kell rendelni minden további intézményt, hiszen ez az intézmény a népképviselet megtestesítője.

Természetesen manapság már nem a hatalom egységének az elve az irányadó, de a jelenlegi alkotmányos rendszer alapján végső soron minden egyéb intézmény a törvényhozás döntése nyomán áll föl. A legjelentősebb korlát a kétharmados, alkotmányozó többség szükségessége, hiszen ez a politikai szereplők közti konszenzus-kényszert feltételezi.

A konkrétumok

Az írás első része a leendő alkotmánnyal kapcsolatos alapelveket, valamint az azzal kapcsolatos szubjektív véleményeket foglalta össze, itt pedig elérkezett az ideje a konkrét, az államszervezeti kérdésekkel is kapcsolatos áttekintés eljövetelének. Ezek közül az első rész két népszerű téveszmét, nevezetesen a félelnöki rendszer bevezetését, valamint egy újabb keletűt, a többségi rendszer magyarországi meghonosításának esélyeit járja körül.

Az mára egészen bizonyossá vált, hogy jövőre új Alkotmánya lesz Hazánknak. Bár az ellenzéki pártok közül valószínűsíthetően senki sem fog részt venni az alkotmányozás folyamatában, mégis, egészen bizonyos, hogy a kétharmados, alkotmányozó többséggel rendelkező kormánypárt kényelmesen el tud fogadni egy normaszöveget.

Alkotmányozni vagy a politikai rendszer megváltozásakor szoktak általában, vagy pedig olyan esetben, amikor a korábbi alkotmányos rendszer súlyos válsága elemi igényt támaszt egy új megalkotásának irányában. Most a szó szoros értelmében egyik sem áll fönn, mégis indokoltnak lehet minősíteni az alkotmányozást.

Egy alkotmányozás során elemi követelmény lenne, hogy a nyilvánosság bevonásával, érveket ütköztetve folyna az Alkotmány alapelveinek, valamint különböző államszervezeti megoldások megvitatása, és a döntés meghozatala.

Jelen írás célja az alkotmányozás fő kérdéseinek körbejárása lesz, valamint – szubjektívebb hangvételben – a szerző véleményének kifejtése az egyes kérdésekről. Az első rész az elvontabb alapelvekről fog szólni, azok közül is azokra fókuszálva, amelyek feltételezhetően a legnagyobb vitákat válthatják ki.

Az ellendrukkerek már a kétharmados választási győzelem (azaz a „szavazófülkés forradalom”) óta várják Orbán Viktor őszödi beszédét, amelyen hazugságok beismerését kérték számon. Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének kétségtelenül a hazugságok és trükközések beismerése volt a legnagyobb port felkavaró része, azonban a beszéd lényege nem ez volt, hanem az a rész, melyben beismerte, hogy fogalma sincs, hogy mit fog kezdeni a hazugságok és trükközések által ölébe csöppent hatalommal, milyen lépéseket kíván tenni különböző területeken.

Bár a Fidesz vezérkara ezt nem ismerte be nyilvánosan, a nyugdíjügyben tett lépései tulajdonképpen a koncepció és jövőkép hiányának közvetett beismerését jelentik, és egyben elindíthatják a jelenleg megdönthetetlennek tűnő kormánypártot egy olyan lejtőn, amelyhez hasonlón a gyurcsányi őszödi beszéd kiszivárgását követően a szocialisták indultak el nagy sebességgel.

A jelenlegi kormánypárt homogenitásának illúziója, a lehetséges törésvonalak, és személyi ellentétek

Nyíltan bírálta Pokorni Zoltán, a Fidesz (állítólag) alelnöke az általa támogatott kormány oktatásügyi államtitkárát. Ez volt talán a legnagyobb vihart kiváltó politikai esemény az elmúlt hetekben, leszámítva az ilyenkor szokásos költségvetéssel kapcsolatos eszmecseréket.

Pokorni bírálatának híre rögtön komoly reakciókat vont maga után mind az ellenzék, mind a sajtó, illetve az egyéb kommentárok részéről. A vélemények egy csomópont körül csúcsosodtak ki, nevezetesen, valójában a „kisebbik kormánypárt”, a KDNP, és a nagy testvér, a Fidesz közti koncepció-beli, illetve szervezeti konfliktus. Ez természetszerűleg keltett jelentős hullámokat, hiszen a Fidesz és szövetségesei belső viszonyával kapcsolatban a mainstream vélemény az, hogy itt egy nagyon komolyan hierarchizált, egyközpontú berendezkedésről van szó, ahol az egyes egységeknek, illetve szereplőknek nem lehet önálló véleménye. Kétségtelen, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség kommunikációja rengeteget tett ezért a vélelemért, azonban a kép jóval árnyaltabb.

Jelen írásnak a célja az lesz, hogy körüljárja a mostani kormánypárt belső viszonyait, a felmerülhető személyi, vagy koncepcionális konfliktusokat, illetve annak a lehetőségét, melyet balról várakozva, jobbról rettegve várnak, a jobboldalon belüli dezintegrációét. Mivel itt kétharmados kormánypártról van szó, elkerülhetetlen a kormányzati politikával, sőt, az alkotmányozással összefüggő konfliktus-lehetőségek vizsgálata is.

Bár a címben szereplő kifejezésről általában a szocializmus, a Szovjet állam korai évei, valamint Lev Davidovics Trockij jut az emberek eszébe, leginkább – persze kissé parafrazálva – ez juthat az ember eszébe a második Orbán-kormány tevékenységének vizsgálata során.

Az elmúlt nap folyamán olyan döntés előkészítése kezdődött meg, amely a jelenlegi kormány részéről ezt a terminológiát egy átértelmezett kategóriába helyezte. Az Alkotmánybíróság jogkörének egy ad hoc ügy mentén történő csorbítása ugyanis a magyar „szavazófülkés forradalom” hasonló folytonos kiterjesztésének igényét fejezi ki, mint ahogy Trockij is a szocializmus egyre több országban történő elterjesztését szorgalmazta.

Orbán Viktor és kormánya forradalmi retorikával és lendületesen kezdte meg kormányzását. A határozottság és lendület politikai attitűdöktől függően ébreszthetett szimpátiát, vagy elutasítást. A forradalmi lendület hónapokon keresztül tartott, egyre inkább erősödött,  most azonban – mikor a józanabb elemzők már a nyugodt építkezés korszakának kezdetét várták – nemcsak, hogy még gyorsabb fokozatba kapcsolt, hanem már olyan szintet is feszeget, amelynél megjelenik a későbbi kontrollálhatatlanság fenyegető réme is.

Pontosan egy hét múlva, 2010. június 29-én Köztársasági Elnököt fog választani a Magyar Országgyűlés. Mivel a kormányoldalnak kétharmados többsége van, ezért egészen bizonyos, hogy már az első forduló eredményes lesz, és augusztus 3-án hivatalba léphet a Köztársasági Elnök, megkezdve az ötödik államfői ciklust a rendszerváltozást követően.

Annak ellenére, hogy a legfőbb közjogi méltóság pozíciójáról van szó, és ilyen közel vagyunk a választás időpontjához, egyelőre nagyon kevés részlet látott napvilágot a leendő Köztársasági Elnök személyéről.

Ezért érdemes végigtekinteni az államfői szerepen, milyen megfontolások vezették a magyarországi szabályozást, hogy történhet meg a jelölt kiválasztása, illetve milyen szempontok játszanak benne szerepet.

Immáron több hete – az akkor még leendő miniszterek bemutatása – óta nem jelent meg ezen az oldalon bejegyzés. Ennek két oka volt. Egyrészt, a választások lezajlásával egy új politikai konstelláció állt össze, amelynek a mélyebb elemzése hosszabb időt vesz igénybe, másrészt pedig az, hogy az elmúlt pár hétben az új kormánytöbbség és az új kormány főként szimbolikus lépéseket tett, amelyek lényegi, hangulatjavításon túlmutató elemeket nem tartalmaztak. Természetesen itt nem a határon túli magyarok könnyített állampolgársághoz való jutás lekicsinyléséről van szó, azonban az ország rövid és középtávú fejlődési irányairól, a jelenlegi helyzetről egészen a tegnapi napig nem volt szó.

A személyek

A már kiszivárgott kormánytagok közül az egyik rész igazi tapasztalt politikus, amelyet például az első Orbán-kormányban való részvételük is mutat. Ide tartozik Pintér Sándor, Martonyi János, Matolcsy György, és Hende Csaba.

Európa létszámában legkisebb kormánya tehet esküt a hónap végén Budapesten. Bár a miniszteri szint alatti struktúrákról nagyon keveset tudunk még, már egyfajta irány és filozófia-kijelölés észrevehető a héten bemutatott tíz tagú leendő Orbán-kormányban.

Itt fontos megjegyezni, hogy a négy évvel ezelőtti heteken át tartó titkolózáshoz képest itt viszonylag hamar személyek, főbb programpontok, és már konkrét intézkedés-tervek is napvilágot láttak, pedig most egy új kormányról lesz szó.

Bár egy fővel nagyobb lesz a létszáma a korai magyar kormányoknál, mégis azt lehet mondani, hogy a hamarosan hivatalba lépő kabinet fogja a magyar parlamentáris rendszer történetében a legnagyobb hatalomkoncentrációt bemutatni.

A paktum hosszú távú hatásai

A paktum rövid távú következményeinek vizsgálata után feltétlenül szólni kell a húsz évre mutató következményekkel.

Négy komolyabb csomópontot lehet elkülöníteni, melyek mentén a paktum következményeit lehet vizsgálni. Az első csomópont a kétharmados törvények jelenléte, illetve azoknak a használata a magyar politikai rendszerben. A második csomópont a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye, illetve ennek következményei a különböző kormányokra, illetve politikájukra nézve. A harmadik a Köztársasági Elnök jogállásának kérdése, ez is az elmúlt húsz évre vetítve. A legnehezebb a negyedik kérdés, a szimbolikus vonzata a paktumnak. A rendszerváltozás „elszabotálását” vetik Antall szemére egyesek, azok, akik szerint a Paktum megkötése volt a gátja az egész rendszerváltozásnak. E kérdéskörben végig kell azt is gondolni, hogy a valóságban milyen gátjai voltak az Antall (és első Orbán)-kormánynak a rendszerváltozás végrehajtása során.

Ma éppen 20 esztendeje, 1990. április 29-én állapodott meg a két akkori legnagyobb parlamenti frakció, az MDF, illetve az SZDSZ vezetője, Antall József, és Tölgyessy Péter az ország jövőbeni kormányzásának a mikéntjéről.

E paktum azóta is rengetegszer kerül elő, pro és kontra nézőpontokból. Egy jelentős jobboldali értelmiségi kör például ezt a paktumot, és megkötőjét, Antall Józsefet tekinti a rendszerváltozás elárulójának. Az ő interpretációjukban a paktum egyet jelentett a tavaszi nagytakarítás, a posztkommunista elittel való el/leszámolás szabotálásával.

Mi is volt valójában ez a paktum, milyen okai voltak létrejöttének, és hogy értékelhetjük húsz év távlatából, milyen hatással volt a magunk mögött hagyott két évtizedre?

A forduló tanulságai

2010. április 25-én tartották az Általános Országgyűlési választás második fordulóját, amely az egyetlen nyitva maradt kérdésben, a Fidesz kétharmados többségének kérdésében döntött.

A döntés egyértelmű, Orbán Viktor háta mögött kényelmes kétharmados többség lesz az új Országgyűlésben.

A parlamenti választások két fordulójában különbözőképpen kerülnek kiosztásra a különböző típusú mandátumok. Míg az első fordulóban eldőlnek a területi listás helyek, illetve az abszolút többséget hozó egyéni képviselői helyek, a második forduló dönt a többi egyéni kerület eredményéről, illetve a töredékszavazatok alapján az országos listák arányáról.

Április 11-én, eldőlt a 176-ból 119 egyéni mandátum sorsa, valamint a 146 területi listás mandátum. Utóbbiból az is kiderül, hogy hat mandátum csúszott át az országos listás helyekre, így ott összesen 64 hely lesz kiadó. Ezekről, valamint a nyitva maradt 57 egyéni kerületről dönt a lakosság április 25-én.

Már korábban részletes latolgatások láttak napvilágot ezen honlapon a választás kimenetelét illetően. Most már nem kell tovább találgatni és latolgatni, hanem érdemes megnézni,  pontosan hogyan is alakult ki ez az eredmény, illetve ez mit jelez a legfőbb érintettek, a pártok számára.

Az elsőként felmerülő kérdés a részvétel kérdése. Annak ellenére, hogy az év elején a közvélemény-kutatások meglehetősen komoly apátiát jeleztek előre a választópolgárok körében, mégis viszonylag (magyar viszonylatban) magas választási részvétel lett, ami alig maradt el a 2006. évitől.

A részvételi adatok során figyelemreméltó tény az, hogy azokban a megyékben maradt el legnagyobb arányban a négy évvel korábbihoz hasonlóan a részvétel, ahol korábban nagyon erős szocialista többség volt, és újonnan nem sikerült a Jobbiknak áttörnie. Nevesítve ezek Baranya, Komárom-Esztergom, valamint Budapest.

Székesfővárosunk az ország legnagyobb területi egysége, politikai szempontból pedig a baloldal legnagyobb fellegvára volt a rendszerváltozás óta eltelt húsz éves periódusban.

Harminckét választókerületre osztották fel a Fővárost, amely felosztás nagyjából igyekszik követni a közigazgatási beosztást.

Jelen részben folytatódik az egyéni kerületek indulóinak bemutatása.

Fejér

Fejér megye hét választókerületből áll. A kerületek jó részében az eddigi választásokon előre megjósolható volt a győztes pártállása. Nagyjából fele-fele arányban jobb, illetve baloldali alapállású kerületek voltak ezek.

Az egyéni körzetek – 1. rész

Az előző részben sorra lett véve, melyik területi választókerületekben mely pártok indítottak területi listákat. (Sajnos a folyamatos bírósági huzavonák után ez még változott.) A mostani, következő részben az egyéni körzetek kerülnek terítékre.

2010. március 25-én és 26-án került megrendezésre a Politológus Hallgatók Vándorkonferenciája, ezúttal az ELTE Állam és Jogtudományi Kar hallgatóinak szervezésében, az Egyetem Téren. A konferencia azonban mégsem a szakmai erények miatt fog emlékezetes maradni, hanem azért, mert a végére gyakorlatilag Szegedi Csanád Jobbik-politikus sajtótájékoztató-kampányrendezvényévé vált.

 Területi választókerületek:

20 területi választókerület van Magyarország területén: a 19 megye, és Budapest. Ezek többségében 5 párt vetélkedik a bejutásért, azonban az egyik potenciális bejutó-esélyes két megyében nem képviselteti magát, valamint több területi körzetben kisebb pártok zavarhatják meg a nagy pártok elitklubjának vetélkedését, már pusztán elindulásukkal is.

Pártok és képviselők vetélkedése az egyes körzetekben

Immáron közhelynek számít, hogy az idei választáson szűkül be legjobban a választók számára a tényleges választási lehetőség, mivel messze idén indul el a legkevesebb egyéni jelölt, és idén tudta a legkevesebb párt a területi, illetve országos listaállítás feltételeit teljesíteni.

Bár van ezekben a megállapításokban némi igazságtartalom, összességében azért azt lehet mondani, hogy 2002 óta a valóságban nem volt nagyobb választási lehetőség a polgárok számára, mint idén. Az idei felállás legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy még kevesebb „ablakon kidobott szavazat” marad, illetve a szakma képviselőinek nem kell megjegyeznie tömegével 0 és 1% közötti országos listás pártokat. (Ki emlékszik például már a Nemzeti Demokrata Szövetségre, az Együtt Magyarországért Unióra, az Új Baloldalra, vagy épp a Bartók Tivadar vezette Kereszténydemokrata Pártra?) A lényegi választási lehetőség még talán nagyobb is, mint például négy évvel ezelőtt. Akkor ugyanis jó érzéssel legfeljebb négy bejutásra esélyes szervezet volt (a MIÉP-Jobbik Harmadik Út bekerülését csak a legvérmesebb támogatók remélhették), ma pedig, úgy tűnik, öt potenciális bejutónk is lehet.

A Fidesz és a Jobbik között nincs lényegi különbség Gyurcsány Ferenc szerint

Különös érdeklődés vette körül Gyurcsány Ferenc épp egy éve megbukott kormányfő rendhagyó évértékelő beszédét. Azért volt ez rendhagyó beszéd, mert ő sem kormányfői, sem pedig potenciális kormányfő-jelölti minőségben sem indul a választáson. Gyurcsány azonban a saját bázisán belül mára olyan emblematikus személyiség lett, akinek a véleményére mindenki felkapja a fejét.

A pártelnökségből való kényszerű távozását követően ráadásul rendszerint felmerül az az eshetőség, hogy Gyurcsány – személyes imázsát és varázsát kihasználva – kilép híveivel együtt a szocialista pártból, és önállóan kíván pártot alapítani, vezetni, és ebben a minőségben Orbán Viktor első számú ellenfele (vagy inkább ellensége) lenni.