Az MDF útja a rendszerváltozástól a baloldal megmentésének kísérletéig
Az egyik előző elemzés dolgozta fel azt a jelenséget, amelyet manapság a Magyar Demokrata Fórum, és a körülötte bolyongó szervezetek és személyek viselkedése mutat. Ez ugye azt jelentette, hogy Dávid Ibolya szervezete tulajdonképpen a baloldal élére kíván állni, átvéve a meggyengülő MSZP szerepét.
Jelen írás három része szolgálná az előzményeket bemutatni, különböző tényekkel, illetve tévhitekkel a szebb múltat megért párt történetéből.
Hosszú utat tett meg ez a párt: Az első legális ellenzéki szervezetből lettek az első, demokratikusan megválasztott kormány jobbközép-konzervatív vezető ereje, majd többszörös osztódás után a jobboldal „kisebb pártja”. Ez a pozíció – a vezető ellenzéki párt kísérletei ellenére is – megmaradt a Fórumnak egészen 2008 szeptemberéig. Ekkor került sor egyrészt az első olyan konfliktusra a párton belül, amely már a 2006-ra megmarad szűk magot is megosztotta.
A Magyar Demokrata Fórum korai szakaszát többféleképpen is szokás értelmezni. Az egyik értelmezés szerint ez eredetileg a népi írók közösségének mozgalma volt, melyet Antall József, a professzionális politikus pozícionált át egy jobbközép-konzervatív-liberális néppárttá. Ezt a véleményt főként az „alapító atyák” osztják, annak a véleménynek hangot adva, hogy a néhai miniszterelnök valójában rátette a kezét az ő mozgalmukra, és részben kiszervezte alóluk, kiszorítva őket a szűkebb döntéshozói körből is.
A másik vélemény az MDF akkori szerepéről az, hogy a mozgalmi jelleg csak az előképe volt a későbbi tömegpártnak, amely szükségszerűen vált egy nyugat-európai értelemben vett professzionális jobbközép erővé.
Valójában egyik vélelemnek sem lehet teljes egészében igazat adni. Mivel már e korai szakasz körül is rengeteg az ellentmondás, ezért nehéz is a párt szerepét egy egyértelmű kategória mentén vizsgálni.
Támpontot az a megállapítás adhat, hogy Antall József szerepét megvizsgáljuk. Mindenféle elfogultság nélkül kijelenthető, hogy a rendszerváltozás korszakának legfelkészültebb és legprofesszionálisabb ellenzéki politikusa Antall József volt. Antall már korábban is készült a politikai szerepre, amelyet ő egy nyugati típusú keresztény-konzervatív liberális formációban képzelte el. Legfőbb példaképe ebből a szempontból a német Uniópárt volt.
Antall szempontjából tehát azt a pártot kell keresni, amely ezeknek a kritériumoknak megfelelhetett. Tény, hogy ő eleinte a Kisgazdapártban gondolkodott, amely tradíciói alapján akár be is tölthette volna (1) ezt a politikai szerepet. Az FKgP ekkor azonban más irányba mozdult el: Rétegpárti jelleget vett fel, amely a földművelő és vidéki rétegek érdekeit kívánja képviselni, és radikális antikommunistaként az államosított és szövetkezetesített földek reprivatizációját képviselte. Sem ez a jelleg, sem az FKgP vezetői rétegében tapasztalható kontraszelekció (2) nem tette lehetővé a jobbközép néppárttá válást.
A Kisgazdapárttal egyetemben, azonban az MDF-nek sem volt annak idején ilyen jellege. Törzsét a népi értelmiség alkotta, akik a népi mozgalom szellemi örökségét vitték tovább, és ebbe beletartozott többek között az is, hogy a baloldallal, annak nemzeti, reformista körével (3) jó kapcsolatot ápoltak. Ez a szervezet sem volt tehát 1988-89-ben az, amely lehetségesnek tűnt az európai típusú konzervatív pólus betöltésére.
Az MDF mellett szólt azonban a népszerűsége, széles körű ismertsége, valamint újszerűsége. Antall tudatosan törekedett a Fórumot elmozdítani (4) az általa követendőnek vélt irányba, és bizonyos tekintetben siker is koronázta ezt a kísérletét. 1990-re, a kormányzás megszerzésének idejére párttá alakult az MDF, és az emblematikus szereplők között megjelentek konzervatív, kereszténydemokrata, illetve nemzeti liberális pártpolitikusok is. Mindezek ellenére az MDF egészen Antall haláláig „kétfejű” párt maradt, megtartva rengeteg jelleget a korábbi mozgalmi, népi értelmiségi múltból, és a hasonló értékrendet képviselő személyiségek is továbbra is fontos szerepet töltöttek be (5).
Szólnak „legendák” arról, hogy Antall maga sem látta ezt a szituációt egészséges helyzetnek, hanem „továbbfejlesztve” a magyar pártrendszert, fuzionált volna további nemzeti liberális csoportokkal, leválva a maradék mozgalmi múltú pártrészekről. A legenda szerint a volt miniszterelnököt az akadályozta nagyívű terve megvalósításában, hogy nem tudhatta, meddig fog még élni az adott időben (6).
A párt tehát maradt megosztott, ami Antall halála után még inkább fölerősödött (hiszen nem volt egy tekintélyes vezető egyénisége a pártnak), és ez 1996-ra a szakításhoz vezetett.
A rendszerváltozás korszakában egy nagyon érdekes helyzet alakult ki az ellenzéki szervezetek körében. Egyik részük mérsékeltebb változásokat kívánt, másik felük pedig radikális változást, annak személyi és igazságszolgáltatási konzekvenciáival együtt is. Paradox módon, akkor az MDF volt a mérsékelt változtatást hirdető „Nyugodt Erő”, és az SZDSZ pedig a radikálisan antikommunista rendszerváltoztató erő.
Térségünk több államában hoztak úgynevezett lusztrációs szabályokat, amelyekben kizárták a korábbi államszocialista rendszer prominens képviselőit bizonyos pozíciók betöltéséből. Magyarországon azonban ez elmaradt, annak ellenére, hogy túlnyomó többségben voltak az első szabadon választott Országgyűlésben a rendszerváltoztató pártok. Az MDF-vezette kormánykoalíció hatalomra kerülése után azonban módosultak a szerepek: a Demokrata Fórum továbbra is mérsékelt, azonban határozott módon kívánta egyrészt az igazságszolgáltatást, másrészt pedig a (főleg kulturális) elitcserét. Az SZDSZ pedig hátat fordított korábbi önmagának (7), és a régi struktúrák védőjévé vált, az MDF-kormánnyal szemben. Ennek következtében – kétharmados kormánytöbbség híján – a jobbközép kormánykoalíció nem tudta keresztül vinni az akaratát sok kérdésben, és ez a mai napig meglátszik a magyar politikai társadalmi és hatalmi struktúrán.
A struktúraváltásban megjelent egy másik szempont is: Magyarország nem rendelkezett olyan nagy létszámú és kompetens emigráns erővel, hogy nélkülözni tudta volna a képzett korábbi hivatalnokokat a bürokrácia szervezetrendszeréből. Antall, és az általa vezetett MDF, illetve a kormány nem engedhette meg magának a bürokratikus elit lecserélését, egyedül az akkoriban legjobban kompromittálódott személyeket mozdították el. A kormányzás előrehaladása folyamán, amint egyre több fiatal, az előző rendszerrel nem kompromittálódott szakember szerzett több-kevesebb tapasztalatot, a váltások egyre intenzívebbek lettek.
Manapság egyre divatosabb az Antall-Kormányt okolni az „elmaradt rendszerváltozás” miatt, aminek legfőbb okaként az ún. „paktumot (8)” jelölik meg. A paktum – az SZDSZ mellett – a Demokrata Fórum „alapító atyái” között is megütközést keltett (9). Azzal érveltek, hogy a pártelnök kamarillapolitikát folytat, kihagyta a döntésből a párt széles rétegeit (ez valóban így volt), illetve a szabad demokraták javára árult el az MDF céljaiból. A valóságban a paktum pont az ellenkezőjét jelentette. Nélküle vagy nagykoalíciót kellett volna kötni (ami az SZDSZ későbbi, MSZP-vel közös kormányzati részvételének ismerete fényében nem sok jóval kecsegtetett volna az MDF számára), vagy a kétharmados jogszabályok tömege folyamatos egyeztetési kényszert jelentett volna, ami instabilitáshoz és gyors bukáshoz vezethetett volna. Kimondható, hogy a paktum két szereplője közül az MDF nyert többet, és az SZDSZ volt az a szereplő, amely potenciális pozíciót adott föl.
A már említett „tavaszi nagytakarítás” pedig a parlamenti erőviszonyok következtében sem a paktum nélkül sem pedig azzal nem tudott megvalósulni.
A paktumot követően jelen volt az MDF egyes részeinek ellenérzése a pártelnök-miniszterelnökkel kapcsolatban, és folyamatos veszélyt jelentett, hogy valamelyik kormányelőterjesztéssel szemben szavaz a frakció elégedetlenkedő része. Valós veszély azonban Csurka dolgozatáig nem volt.
Mind a kormány, mind pedig az MDF (amelyben mint fentebb látható, továbbra is maradtak népi gyökerű, vagy radikális véleményformálók), törekedett az ellenoldali média kiegyensúlyozására. Részben a még állami kézben levő médiumokban eszközölt személycserékkel, részben pedig új, magánkézben levő (írott) sajtótermékek létrehozásával. Ezzel azonban az volt a probléma, ami mai napig meghatározza a jobboldali sajtó minőségi jellemzőit is. Mivel az országban szabad újságírók képzése nem létezett, ezért vagy dilettánsokat voltak kénytelenek alkalmazni, vagy pedig olyanokat, akiknek nem okozott gondot, hogy most más lett a kenyéradó gazdájuk. Ez pedig hosszú távon determinálta a magyar jobboldali újságírás színvonalát, ugyanis míg a balliberális oldalhoz kötődő újságírók árnyaltan, függetlennek és mértékadónak álcázva fejtik ki nézeteiket, a jobboldaliak nagy többsége mindezt direktben, indulatoktól és alpáriságba is forduló minősítésektől nem mentesen teszi ezt.
A mainstream sajtó MDF-ellenessége determinálta a közhangulatot is. A kormány eleve nem volt könnyű helyzetben már az átalakulás miatt sem, a tevékenységeiről pedig az ellenséges sajtóból értesülhetett nagy többségében a közvélemény. Így a társadalom az Antall-kormány nyakába varrta saját hibáin kívül az elődjétől örökölt csődtömeget és katasztrofális gazdasági szerkezetet is.
Vezető nélkül meggyengülve
Mivel nem volt megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezető a pártban, ezért a korábbi érdekcsoportok között egy hosszan elnyújtott egyensúlyozás következett be, ez azonban felőrölte a párt támogatottságát és az 1998-as bukáshoz vezetett.
Bár Antallnak mindig is komoly ellenzéke volt a párton belül, személye valamilyen szinten mégiscsak integrálni tudta ezt a heterogén társaságot. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy nem látszott olyan alternatív személy, aki rajta kívül be tudná tölteni egyszerre a legnagyobb kormánypárt elnöki pozícióját, és a miniszterelnöki posztot. Antallal szemben egyedül Csurka István vállalta fel a nyílt konfliktust. A drámaíró korábban is markáns véleményalkotásáról volt híres, azonban az 1992 nyarán megjelent „Néhány Gondolat” című dolgozatában hadat üzent a szerinte túl puha MDF-kormányzásnak. Ez volt az a pont, amikor két tűz közé került a jobbközép kormány. Egyik oldalról a posztkommunisták karöltve a szabaddemokratákkal támadtak, antidemokratikusnak, reakciósnak, vagy akár fasisztoidnak nevezve a vezető kormányerőt, másik oldalról pedig megjelent a radikális jobboldali támadás, amely puhánysága miatt ítélte el a Kormányt és annak fejét. (Jobbról már korábban is támadták az Antall-kormányt, mégpedig a kisgazda Torgyán József és köre, a miniszterelnök azonban nem volt hajlandó komolyan venni ezt a fenyegetést, és Torgyánt csak a „rendszerváltozás fergetege által felszínre hozott szenny”-nek titulálta. Csurkával, és pártbeli támogatóival szemben már más volt a helyzet: Ők a kormány bukását is eredményezhették volna)
Antall halála után hirtelen fennmaradt a párt három nagy eszmei szárnya (népi, nemzeti liberális, kereszténydemokrata), integrátor személy nélkül. Az is súlyos deficitet jelentett, hogy igazi, hosszabb távú kormányfő-jelölt. Boross Péter érdemeit természetesen nem szabad kétségbe vonni, ő azonban életkora miatt (65) leginkább csak átmeneti kormányfőnek számíthatott, ráadásul a pártelnöki széket sem bírta, azt egy szintén 60 fölötti személy, Für Lajos kapta meg 1994 elején.
A választási kampányban még ugyan nem ugrottak egymásnak a három szárny prominensei, a mélyütésszerű vereség azonban nemcsak a problémákat erősítette fel, hanem kiúttalanságot is eredményezett a párt politikájában.
A tagoltság első szintje volt az (akkor még) vezető kormánypárt, és frakciói, amely az (akkor még) viszonylag homogén koalíciós partnerrel, a KDNP-vel képviselte a centrumot (10). Rajtuk kívül még a kisgazda 36-os frakcióból az utolsó pillanatban alakult EKgP sorolható ide, azonban – mint a választás is megmutatta – jelentősebb erő nélkül.
A jobboldal centrumán kívül helyezkedett el már a radikális oldal, az eleinte komolyan sem vett Torgyán-féle FKgP (amely a patinás nevet igen, az étoszt viszont nem vitte magával), valamint Csurka MIÉP-je. Velük akkor elképzelhetetlen lett volna egy szorosabb vagy kevésbé szoros együttműködés.
A jobboldalhoz 1 év múlva csatlakozott a Fidesz hivatalosan is. (1994. évi önkormányzati választás, a közös jelöltek indítása.) Őket a liberális oldal 1994 tavaszi megszűnése, és a posztkommunista-balliberális erőtér túlsúlyba kerülése szippantotta át a jobboldali térfélre, akkor még jobboldali liberális pártként.
Ez a többszörösen tagolt konglomerátum a legkisebb jelét sem mutatta arra, hogy rövid, vagy közép távon kormányképesek legyenek. Akkor még vezető erő sem látszott megjelenni, vagy ami eleinte úgy tűnt, arra komoly fogadásokat lehetett tenni, hogy sosem lesz vezető kormánypárt. (Itt Torgyán kisgazdapártjáról van szó, amely az egyetlen homogén jobboldali párt volt, egyszerű és világos üzenetekkel, azonban eleve diszkreditálta a pártelnök enyhén szólva komolytalan, durván szólva alpári stílusa.)
Arra, hogy a Fidesz lett a vezető, nem is lehetett számítani, és szükséges volt hozzá a két centrumban levő párt szétszakadása és lejáratódása. Mindez már elkezdődött közvetlenül a súlyos vereséget hozó választás után. A KDNP-ben a fő kérdés az volt, hogy önállóbban kívánnak-e politizálni, vagy továbbra is az MDF „zsebpártja” maradnak-e. A helyzet nem dőlt el, és egy sajátos kettős hatalom alakult ki: a pártelnök az önállóságpárti Giczy György lett az Antall-kormány minisztere, Surján László helyett, a frakcióban viszont leváltották az inkább önállóságpárti Füzessy Tibort, és a jobboldali összefogást támogató Isépy Tamást választották helyette. Még inkább megrontotta a párt helyzetét, hogy Giczy amellett hogy önállóságpárti volt, meglehetősen szélsőséges nézeteket hangoztatott, és nyíltan fellépett a szalonképtelennek minősített MIÉP-pel való szövetségkötés előnyei mellett.
Az MDF-ben az ellentétek 1996 márciusában pártszakadáshoz is vezettek: addig Für Lajosnak sikerült valahogy egyben tartania az igencsak megcsappant népszerűségű, és egyre kevesebb önálló mondanivalóval rendelkező pártot. A koros Für azonban nem vállalta az újrázást, ami leegyszerűsítve két táborra osztotta meg a pártot: Az egyik, a „pragmatikus” tábor vezetője a párt ügyvezető elnöke, az Antall-kormány minisztere, Szabó Iván volt. Mögötte állt az „Antalli centrum” sok jelentős alakja, egykori miniszterek, államtitkárok, egyéb prominens személyiségek.
Ellenfele a legendás alapító, Lezsák Sándor volt, aki viszont maga mögött tudhatta Boross Péter támogatását is (11). Rajta kívül azonban inkább ismeretlenebb, kevésbé vezető politikusok álltak mögötte. A párttagságban végül Lezsák szerzett többséget, melynek következtében Szabó és tábora kiszállt, és új pártot alapított.
Látható tehát, hogy a szakadás nem a korábbi hármas ellentét mentén ment végbe, sokkal inkább leegyszerűsödött egy népi-nemzeti-konzervatív vs. konzervatív-liberális ellentétre. (A kereszténydemokraták talán legjelesebb alakja, Salamon László függetlenként, majd Fideszesként folytatta változatos politikai pályafutását.)
A szakadásnak volt egy szövetségkötési vonzata is. Az akkori állás szerint a pragmatikus Szabó-vonal támogatta volna egy „polgári szövetség” létrehozását a Fidesz és a KDNP részvételével, erősítve a szétszabdalt jobboldal esélyeit. Lezsákék velük szemben önálló nemzeti politikát kívántak követni, és nem zárkóztak el egy esetleges együttműködéstől Torgyánnal és csapatával. Az akkori politikai szituáció szerint az is kijelenthető, hogy program és elvek szempontjából a Fideszhez a legközelebb az MDNP állt.
Az MDF szakadása és a KDNP-t felőrölő belső viták emelték többek között a Fideszt a mérsékelt jobbközép oldal vezető pártjává. Természetesen szükséges volt ehhez az is, hogy a Fidesz mint pragmatikus, koherens, konzekvens politikát folytatott, tudatosan törekedve építette a pártot mint a baloldal kihívóját. A Fidesz vs. Torgyánék mérkőzés a jobboldal vezetői szerepéért hosszú távon mindenképp Orbánék javára dőlt volna el, hiszen a mérsékelt és pragmatikus hangnem sokkal inkább bizalomgerjesztő a választóknál. Az MDF szempontjából mindez azért érdekes, mivel világosan látszik, hogy a szakadás után ezen a mérkőzésen már a rajtvonalhoz sem tudtak fölállni. A kérdés számukra az volt, melyik csoportot választják a szövetségi politikában.
Itt következett be Lezsák Sándorék részéről az a húzás, amit lehet elvtelenségként is nevezni, de lehet egy ügyes, pragmatikus lépésként is. Ez azt jelentette, hogy a korábbi szövetségeskeresési stratégiák ellenére Lezsákék a Fidesszel kötöttek választási szövetséget. Ezzel „két legyet is ütöttek egy csapásra”: egyrészt elkötelezték magukat a várhatóan vezető jobboldali erő mellett (kormányzásról itt nagyon még szó nem lehetett), másrészt pedig mindezzel megakadályozták Szabó Ivánék hasonló lépését, amivel gyakorlatilag egyedül maradt az MDNP, megpecsételve sorsát.
A választási szövetség csak az egyéni körzetek nagy részére vonatkozott, hiszen Lezsákék számíthattak arra, hogy a párt legendás neve, illetve még mindig erős szerezeti rendszere elegendő lehet a törvényhozásba jutáshoz. Sőt, a nemzeti baloldali érzelmű emberek megnyerésére is kísérletet tettek, Pozsgay Imre listára helyezésével.
(1) Azért fontos a feltételes mód használata, mivel az FKgP egészen más szerepet töltött be a két világháború között, és a második világháború után. A két háború között alapvetően a parasztság érdekképviseleti pártja volt (akkoriban a lakosság több, mint fele tartozott ebbe a társadalmi rétegbe), ’45 után pedig gyűjtőpártként funkcionált: Akkor a sajátos politikai konstellációk következtében az FKgP töltötte be a jobboldali párt szerepét, és mindenkit igyekezett (egészen felszalámizásáig) integrálni, aki ellen akart állni a baloldal hatalomátvételi kísérleteinek.
(2) Elég csak a Torgyán József körül megjelenő csoportosulásokra utalni.
(3) Főként Pozsgay Imrével
(4) Boross Péter jegyezte meg később több interjúban, hogy a Kerekasztal-tárgyalások idején felhívta Antall figyelmét arra, hogy az általa politikai terepként választott MDF valójában egy ilyen népi, reformbaloldali társulat, és nem egy keresztény-konzervatív politikai pártnak a csírája.
(5) Elég csak Lezsák Sándorra gondolni, aki informális befolyása mellett több alkalommal is töltött be ügyvezető elnöki, vagy alelnöki pozíciót.
(6) forrás: Debreczeni József: A miniszterelnök
(7) részletesen lásd egy korábbi tanulmány
(8) Itt az Antall-Tölgyessy paktumról van szó, nem pedig a hírhedt „rózsadombi paktumról”, ami jobboldali radikális nézetek szerint a kommunista hatalom átmentését vezényelte le Antall segítségével. Utóbbi létezését még senkinek sem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani, ezért el kell tekintenünk attól, hogy valóságalapot adjunk neki.
(9) Érdekes a párhuzam, hogy mindkét erő esetében a döntő többségében értelmiségi gyökerű, később a holdudvarokat adó alapító atyák emelték fel szavukat ez ellen. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy nekik kevesebb fogalmuk lehetett a pragmatikus politizálásról, mint a jogász Tölgyessy Péternek, avagy a nyugat-európai rendszereket kiválóan ismerő Antall Józsefnek.
(10) Érdekesség, hogy a kilencvenes években a mérsékelt pártok még nem használták a „jobboldal” kifejezést, magukra nézvést a „jobbközép” jelzőt tartották érvényesnek. A jobboldal toposzt inkább a radikálisabb erőkre értették.
(11) Boross később elismerte, hogy tévedés volt Lezsákot támogatnia, mivel ő alkalmatlannak bizonyult a pártvezetésre.