Az elemzés-sorozat előző részében került bemutatásra az a cél, amely azt a valószínűsíthető törekvését tárja fel a Magyar Demokrata Fórumnak, mely szerint közép távon ők kívánnak lenni a magyarországi balliberális oldal vezető ereje, és a Fidesz BALOLDALI kihívója.
Akkor, azon elemzés végén az a hihetetlennek tűnő feltételezés szerepelt, hogy az egész terv mögött valójában a baloldalon diszkreditálódott Gyurcsány Ferenc által megrendezett visszatérési kísérlet.
Azért is volt szükséges ketté választani a két fejezetet, mert míg az első jelentősen megalapozott, tényekből alakított következtetés volt, jelen írás azonban egy rémhírként felmerült ötlettel játszik el gondolatkísérletként, lehetséges forgatókönyveket vagy esetleges motivációkat vizsgálva. Ezért is lett ez a shakespeare-i idézet a tanulmány címe, mivel az első látásra abszolút hihetetlennek tűnő helyzet mögött álló logikai összefüggéseket vizsgálja.
Ennek a rendszernek alapfeltételezése az, hogy Gyurcsány Ferenc vissza kíván térni a hatalomba, még egyszer az ország vezetője akar lenni. Ez valószínűleg nem is kérdés, hiszen a volt miniszterelnök már tavalyi „lemondásakor” is azért lépett hátrébb, hogy megtartsa egyrészt pártjának az esélyt arra, hogy valamikor a későbbiekben választást nyerjen, másrészt pedig azt, hogy ő továbbra is a baloldal meghatározó egyénisége maradhasson.
Ennek eszköze 2009 áprilisában az volt, hogy megtarthassa a pártelnöki pozícióját. Ez akkor nem sikerült neki, befolyásos szerepét azonban meg tudta őrizni.
A feltételezést, amelyből a tanulmány is kiindul, az indíthatta el, hogy a volt kormányfő valószínűleg úgy érzékelheti, a Magyar Szocialista Párt már annyira meggyengült és annyira elveszítette a kormányképesség érzetét, hogy más politikai formációt keresne önnön magának.
Kézenfekvőnek tűnhetne egy önálló politikai párt megszervezése számára, melyet saját magánvagyonára alapozhatna, törzsgárdáját pedig a hozzá közel álló MSZP-s (pl. Molnár Csaba, Ficsor Ádám), illetve nem MSZP-s (pl. Bauer Tamás, Debreczeni József) személyiségek alkothatnák.
Valószínűleg ez már megfordult Gyurcsány fejében, azonban a magyarországi pártrendszer olyan, hogy új pártok belépése és felemelkedése rendkívül nehéz, szinte lehetetlen (a Jobbik egész más okok miatt tudott mégis bekerülni). További nehézséget jelent ez esetben az, hogy a korábban mindig egyetlen tömböt alkotó baloldal több részegységből állna, ami pedig rendesen összezavarná a választókat, valamint a választási rendszer sajátosságai (1) miatt is nehézséget okozna ennek a politikai családnak.
A második megoldást Gyurcsány számára az adhatná, hogy hosszú, szívós munkával felküzdi magát ismételten az MSZP élére, majd így megint kihívja Orbán Viktort. A szocialista pártot azonban neki sosem sikerült teljesen meghódítania. Bár az egyszerű párttagság köreiben hallatlan népszerűségnek örvendett (és örvend mind a mai napig), azonban a párt erős emberei, erőcsoport-vezetői nem mindannyian nézték jó szemmel azt a törekvését, hogy a saját képére formálja az MSZP-t. Az erőcsoportokat sosem sikerült igazából felszámolnia, saját hatalmát is folyamatos kompromisszumkötésekkel, állandó kádermozgatásokkal sikerült fenntartania, főként az Őszödi beszéd kirobbanása utáni időktől fogva. Az erőcsoportok se veled, se nélküled helyzetben voltak „Fletóval” 2006 őszétől, mivel egyrészt Gyurcsánytól két okból nem sikerült megszabadulni: Továbbra is élt az Orbán Viktor legyőzésére alapuló mítosz, valamint egyik erőcsoport-vezető sem aspirált a kihívói pozícióra, mivel ez a többi erőcsoport – és azok vezetői – ellenállását vonhatta volna maga után. Másrészt azonban kezdett a „moguloknak” terhessé válni a megosztó személyiséggé vált miniszterelnök, ráadásul neve egybeforrott a megszorításokkal, a hűbelebalázs-módjára megkezdett, majd soha be nem fejezett „reformokkal”, a tartalom nélkül meghirdetett programok tömkelegével, valamint a dehonesztálóvá vált „neoliberális” jelzővel. Ezen okok miatt valószínűleg az MSZP-s él, illetve középkáderek szívéről óriási kő esett le 2009. március 28-án, amikor a bohózatba fulladt miniszterelnök-jelölés közepette a pártelnöki pozíciójában is lejáratódván onnan is lemondani kényszerült.
A bukott Gyurcsány nyakába így könnyen lehetett varrni – saját, nem kevés elkövetett hibáján túl – a tőle közvetlenül nem függő elkövetett hibákat, vagy bűnöket. Nyilvánvalóan sajátos önvédelmi reflex szerint mindenképpen meg kívánják akadályozni a volt pártelnök visszatérését.
A másik tényező, ami gyengíti Gyurcsány visszatérésének jelen módját az az, ha meg is tudja a pártvezéri szerepet szerezni, annyira erodálódott már a széles társadalom előtt, hogy a kormányzati hatalmat aligha tudnák így megszerezni. Ezzel nyilvánvalóan tisztában vannak az MSZP fontosabb politikusai is.
Nemcsak Gyurcsány szerepe erodálta azonban a szocialistákat, sokat tettek azért mind a régi elvtársak, mind pedig a párt körül újabban megjelent személyiségek. Utóbbiak körében elég csak Hunvaldra, Zuschlagra, vagy Hagyó Miklósra gondolni. Előbbiek esetén meg talán Veres János korábbi pénzügyminiszter nevének említése is elegendő. Az MSZP-re – egyelőre úgy tűnik megváltoztathatatlanul – ráégett a „korrupt”, vagy mutyi-párt bélyege, ahol nem egy eszme, hanem a párt vezetőinek és holdudvaruknak a kiszolgálása jelenti a politizálás fő célját. Ez az érzet már az MSZP törzsszavazói rétegeibe is kezd beégni.
Viszonylagos erőssége nagyjából Orbán Viktornak, illetve a vele szemben állók vakhitének köszönhető, hiszen Orbán Viktor megállítására csak és kizárólag egyetlen erő volt képes – EDDIG!
A Bokros-vezette MDF megjelenésével azonban megszűnt ez az alapérv, hiszen a szocialista múltú közgazdász hasonlóképpen tudná a Fidesz/Orbán-ellenes szavazatokat gyűjtögetni. Ráadásul, mint azt ahogy felmérések is bizonyítják, Bokros jóval kompetensebb miniszterelnök-jelölt, mint az MSZP ifjú titánja, Mesterházy Attila. Az erőteljesen valószínűsíthető, hogy most sem Bokros, sem Mesterházy nem lesz miniszterelnök. (Orbán Viktor legfeljebb önmaga javasolhat maga helyett valakit…)
Hosszú távon azonban – mint ahogy a tanulmány előző fejezete bemutatta – komoly esélye van egy olyan Olajfa-típusú mozgalomnak, ami a jelenlegi MDF-ben formálódik, hogy Orbán első számú, már esélyes kihívóját adja. Ebben az esetben nyilvánvalóan az MSZP végleges meggyengülésével, akár marginalizálódásával kell számolni. Ez jelen esetben meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hiszen az MSZP az elmúlt húsz esztendő legbeágyazódottabb magyarországi pártja.
Az előző elemzésben felmerült az, hogy az MSZP meggyengülése hogy emelheti föl a Bokros-vezette MDF-Olajfát. Ott azonban még csak az merült föl, hogy Bokrosék a legerősebb kihívóként lépnek föl, nem pedig úgy hogy egyetlenként. Ha igazak azok a spekulációk, amelyek arról szólnak, hogy Gyurcsány maga is finanszírozza az MDF-et, akkor mindenképpen az utóbbira kell gondolni. Eszerint az elmélet szerint Gyurcsány maga darálja le egykori pártját, hogy annak hozzá hű részével később egy széles, heterogén ernyőszervezet meghatározó tagjává váljék.
Ezen feltételezésnek a végeredménye egy olyan Olajfa lehetne, melyben Bokros (és a Dávid-Herényi kettős) köré a következő csoportosulások épülhetnének be: Egyrészt a kóbor jobboldaliak, akik nem fogadják el a Fidesz vezető szerepét, másrészt a liberális tábor, harmadrészt pedig a baloldalnak a reformpárti, reformista része. Ebbe a körbe láthatóan már nem fértek bele az MSZP régi elvtársai, avagy lejáratódott ifjú titánjai.
Ha valóban Gyurcsány az (egyik) ötletgazda, akkor ők nem is férhetnek meg egy ilyen mozgalomban. Azért nem, mert részben ők voltak azok, akik gátolták a volt miniszterelnök totális hatalomátvételét a pártban, másrészt pedig, ők negatív ikonként visszahúzó erőt is képviselnének.
Ez a modell azonban figyelembe kell, hogy vegye azt, hogy jelentékeny baloldali szavazói rétegek számára még mindig ők jelentik a biztonságot, a folytonosságot, ők a pozitív ikonok. Ennek a megoldására azonban másik eszközt lehet alkalmazni: szét kell szakítani az MSZP-t.
Az MSZP szétszakítása a választás után
A 2010. évi országgyűlési választásokon igen valószínű, hogy az MSZP igen gyenge eredményt tud elérni, és (ha egyáltalán második erő tud maradni) képviselői számának nagyjából felét el fogja veszíteni. Ilyenkor felerősödnek a szokásos belső viták. Teljesen törvényszerű, hogy a pártvezetőség is benyújtja lemondását, és rendkívüli tisztújításra kerül sor. Ilyenkor a különböző erőcsoportok mindig újraosztják egymás között a pozíciókat, és ennek eredménye bemutatja a köztük levő erősorrendet is. Az most nem túl valószínű, hogy Gyurcsány Ferenc önmaga térjen vissza a pártelnöki pozícióba, hiszen az ő miniszter és pártelnöksége még túl friss élmény, és összekötődik a párt végzetes meggyengülésének időszakával. Másik kérdés, hogy a jobb híján miniszterelnök-jelöltnek választott Mesterházy Attilát mennyire fogják főfelelősnek titulálni, és ezzel mennyire vágják el az ő esetleges jövőbeni pártkarrierjének útját. Mesterházy esetében fontos kérdéskör az is, hogy mennyire fog az ő neve összemosódni a Zuschlag-üggyel, hisz ő mint fiatal politikus és az érintett minisztérium államtitkára, közel kerülhet az esetleges vádakhoz.
Az MSZP-t jelen pillanatban megosztó két fő törésvonal (idősebbek-fiatalabbak, valamint Gyurcsánypártiak-„régi vágású szocik”) mentén könnyen annyira elmélyülhetnek a koncepcionális és személyi ellentétek, hogy pártszakadás jöhet létre, ha nem is rögtön a választás után, de elképzelhető hogy a 2010-2014 közötti törvényhozási ciklusban. Fontos kitérni arra, hogy az országgyűlésit követően önkormányzati választások is lesznek az évben. Addig valószínű, hogy megmarad az összetartás a párton belül, hiszen a szocialisták számára rendkívül fontos lehet az országos pozíciók elvesztése esetén legalább az önkormányzatokban erősek maradni. Ez pedig továbbra is fenntartja a korábban meglevő véd- és dacszövetséget. Egy esetleges önkormányzati nagyobb vereség és még nagyobb pozícióvesztés esetén azonban már olyan szinten lecsökkenne a párt és holdudvara által viselhető pozíciók száma, hogy ez egzisztenciális feszültségeket is szülhet a párt középső vagy helyi vezetői között.
Az önkormányzati szereplés nemcsak a párttól függ, hanem a várható Fidesz-kormány lépéseitől is, valamint attól, hogy a szocialisták mennyire kívánják demagóg módon ellenfelüket azzal vádolni, hogy lám, ők se tudják elhozni a Kánaánt, és az új adminisztrációt tenni felelőssé saját korábban elkövetett hibáik miatt. Az is befolyásoló tényező, hogy egy esetleges elsöprő Fidesz-győzelem esetén mennyi MSZP-közeli korrupciós botrány fog előbukkanni, illetve a jelen pillanatban is „folyó ügyek” milyen mélységekig érnek el.
Ha a szocialisták nem néznek magukba, és továbbra is az egysíkú „mindenről a Fidesz tehet” politikát fogják folytatni, illetve a korrupciós ügyek további mélységekig eljutnak, az önkormányzati választásokra még nagyobb katasztrófát eredményezhet. Az is bekövetkezhet, hogy akár helyben sikeres egyéniségek inkább függetlenként próbálnak indulni, elhatárolódván a szocialista párttól.
Fenti folyamatok egy „természetes” szétesést modelleznek. Ha – az alapfeltételezés szerint – Gyurcsány Ferenc és köre ezt maga is elő kívánja mozdítani, akkor sem másként megy végbe a szakadás. A „ráerősítés” nyilvánvalóan a legkönnyebb olyan pozíciókból, ahol a szereplők a párton belülről kontrollálják a folyamatokat. Itt a generálóknak arra kell odafigyelni, hogy infrastruktúra és párttagság szempontjából a legjobb pozíciókat maguk örökölhessék, illetve hogy a többi szakadvány minél életképtelenebb legyen önállóan. Párttagság és párthívek szempontjából eleve Gyurcsányék a legerősebbek, hiszen a volt kormányfő párton belüli támogatottsága épp az „egyszerű, mezítlábas” párttagság körében volt a legnagyobb. (Nem is véletlen, hogy az esetlegesen ellene forduló mogulok vagy középvezetők ellenében zsarolásképpen ezekhez az egyszerű párttagokhoz fordult legitimációért.)
Az MSZP-ben erőcsoportot nem, azonban egyértelmű ideológiai vonulatot képvisel Szili Katalin és a köréje csoportosulók. Ők valószínűsíthetően önállóan életképtelenek lennének, mivel már eddig is látszott, hogy a volt házelnök leginkább csak a verbális konfrontációig ment el, önálló csoportot nem is kívánt létrehozni, a meghatározó kérdésekben pedig végül mindig meghátrált, és beállt a gyurcsányi politika mögé. Ez hiteltelenné tette őt és csapatát, infrastrukturálisan pedig aligha tudnának egyébként sem labdába rúgni.
Az MSZP öregjei, moguljai meghatározó szerepet vittek a párt és az ország elmúlt húsz éves történetében. Emellett azonban már el is használódtak, Gyurcsány pedig ráérzett, hogy rotálásukkal, mindig fontos pozícióban tartásukkal „önmagához kösse” őket, azaz nehezen tudják elhitetni magukról hogy ők bizony szakítottak a gyurcsányizmussal. Az is fontos tulajdonságuk, hogy nem volt meghatározó ideológia, amit képviseltek, stílusuk és politizálásuk nem ideológia, hanem egy „életérzés” köré csoportosult. Ez volt a késő-kádári életérzés. Ennek múlandó voltát azonban már a Gyurcsány-korszak is mutatta, hiszen már ott is próbálkoztak a szocialista párt új, ideológiai öndefiniálásával.
Az MSZP fiataljai egy rendkívül érdekes csoportot képviselnek. Egyik részük láthatóan felkészült, profi politikus, azonban a mély ideológiai meghatározottságnak ők is híján vannak, ők a yuppie-életérzés hordozói. Másik részük egyáltalán nem tűnik ennyire felkészültnek, így az ő számukra marad az a hálátlan feladat, hogy az ellenfeleket sározzák. Ezen kívül önálló gondolatokat nem tudnak megfogalmazni. Előbbi csoportba tartozik Botka, Újhelyi és Mesterházy, utóbbi jeles képviselője Török Zsolt.
A fiatalok Gyurcsány támogatóiként mutatkoztak az elmúlt időszakban, azonban ez nem teljes ideológiai azonosulást jelentett, sokkal inkább egy dealt, azaz kiegyezést a kölcsönös előnyök reményében. Látható manapság is, hogy nem egyértelműen Gyurcsány-pártiak mára a fiatalok.
A fiatalok „leválasztására” az egyik komoly esélyt Mesterházy kormányfő-jelöltsége biztosítja. Egy óriási bukás esetén könnyen a tapasztalatlan jelölt, és támogatói köre nyakába lehetne varrni a vereséget. Szintén a fiatalok meggyengítésére lehet alkalmas néhány „jól irányzott” vallomás, illetve „bizonyíték” a Zuschlag-ügyben.
Maradt tehát a legfontosabb csoportok közül a Gyurcsány-hívő csapat. Úgy tűnik, vezetőjük is lett mára, aki ráadásul nem a volt miniszterelnök, hanem Molnár Csaba kancelláriaminiszter. Molnárt egyértelműen le kell választani a fentebb említett ifjúszocialista körről, hisz bár életkora ide predesztinálná, ő egyértelműen ideológiailag és politikailag a gyurcsányizmus mellett kötelezte el magát. Molnár ráadásul pályázik is egy vezetői szerepre, ezt parlamenti, napirend előtti felszólalásai, illetve azokra adott válaszai is mutatják. A stílus a régi, az ember új. Ő alkalmas lehet arra, hogy a párt (vagy a szakadvány) elnöke legyen, amíg a régi főnök annyira kompromittált, hogy direktben visszajöjjön.
Ha ez utóbbi csoportból sikerül egy anyagilag és infrastrukturálisan stabil pártot és frakciót létrehozni, akkor kész az alkalom arra, hogy csatlakozzanak az MDF ernyői alatt szerveződő Olajfa-koalícióhoz.
Miért érné meg akár az MDF-nek, akár a gyurcsányistáknak a csatlakozás?
Első látásra őrültségnek tűnik, hogy egy kicsi, bár gyűjtőmozgalomként megjelenő erő befogadna egy nagy párt szakadványát. Azonban ez a házasság mindkettejük számára kölcsönös előnyökkel kecsegtet.
Gyurcsányék így nem önnön magukban jelennének meg a Fidesz kihívóiként, hanem egy nagyobb ernyőszervezet tagjaiként. Ez „fügefalevélként” szolgálhatna, hiszen a gyurcsányista politikát nem lehet egy az egyben megjeleníteni, annyira jelentős ellenérzéseket vált ki magából. Mindemellett természetesen az is előnyös számukra, hogy nem egymás riválisaiként, hanem egy tömbként indulhatnának a választásokon.
Az Olajfa-koalíció is nyerhetne a befogadásukkal. Egyrészt nekik sem lennének balliberális riválisaik, másrészt pedig – és számukra ez lehet a fontosabb – nyernének egy jelentős infrastrukturális háttérrel és támogatói beágyazódottsággal rendelkező csoportot. Hasonló eredménnyel kecsegtethet a szintén a napokban felmerült ötlet, hogy a milliárdos Kapolyi Lászlót, illetve pártját az MSZDP-t is befogadná az MDF Olajfája.
Ha sikerül a „terv”, azaz az MSZP „progresszív” részét be tudják tagoztatni a balliberális ernyőszervezetbe, egy feladat még mindenképpen a Gyurcsány-csapat előtt áll. Élére kell állni. Minden bizonnyal ez lesz a legnehezebb, egyrészt Gyurcsány már említett lejáratódása miatt, másrészt pedig amiatt, hogy ők érkeztek legkésőbb.
A „maradék” MSZP támogatóinak megszerzéséhez elengedhetetlen a már említett tényező, hogy életképtelen erők legyenek (lehetőleg sokba szabdalt parlamenti frakciókkal), másrészt viszont szükséges, hogy az (egyelőre) Bokros Lajos vezette Olajfa irányába szimpátiával viseltessenek. Mivel itt a szocialisták kádár-nosztalgiás, rossz jövedelmi helyzettel bíró és sok esetben inaktív támogatóiról van szó, ezért különösen komplikált bennük szimpátiát ébreszteni a technokrata-reformer stílusú szervezet iránt. Erre az lehet alkalmas, amely a balliberális értelmiséget és médiát mindig is egyben tartotta, a közös érdek. Egy jelentős médiatámogatással, és a kormányzó Fidesz (és Orbán) ellenes hangok újbóli felkorbácsolásával tudnának jelentékeny sikereket elérni.
Mindez – mint a bevezetőben szerepelt – csak egy gondolatkísérlet volt arról, hogy egy ilyen irreálisnak tűnő forgatókönyvnek milyen esélyei, milyen motivációi lehetnek.
Ha valóban ilyenre készülnének, akkor is rengeteg buktatót hord magában a terv. Kérdéses például a már így is rendkívül heterogén MDF egybentarthatósága, kérdés, mennyire kívánja egy adott esetben kétharmados felhatalmazással rendelkező Fidesz „kivégezni” Gyurcsány Ferencet, vagy akár az egész magyar balliberálisnak nevezett oldalt, kérdéses, sikerülne-e valóban elvéreztetni erős ősszoci csoportokat, illetve az is kérdés, adott esetben megjelenhetne-e egy tőlük teljesen független alternatív baloldal?
Egy azonban valószínű: A jelenlegi pártszerkezet mindenképpen át fog alakulni az elkövetkező négy évben.
(1) Az egyéni választókerületi rendszer miatt két rivális baloldali párt, még ha abszolút többségben is lenne, a második fordulós relatív többség elve miatt egy jobboldali jelölt megverhetné őket.
