Az előző részben láthattuk az MDF útját Antall József elnöksége ideje alatt, illetve a legendás elnök halála után. Bemutatásra került, hogy a jobbközép gyűjtőpártból hogyan lett egy önmagával veszekedő, útját nem találó politikai szervezet, amely még a konzervatív oldalon levő vezető szerepét is elveszítette a korábban liberális Fidesz javára. Ebben a részben a pártszakadás utáni korszak kerül bemutatásra, egészen a sokak által pálfordulásnak tekintett 2006. évi általános választáson való szereplésig.
Bukás, mégis kormányzás
A parlamenti matematika eredményeképpen a Fidesznek és az FKgP-nek önállóan is meg volt a kormányalakításhoz szükséges 194 szavazata (egészen pontosan 148+48=196 volt), azaz nem lett volna szükségük a Demokrata Fórum kormányba vételére. Mégis, a hárompárti kormányalakítás mellett döntöttek. Ennek oka egyrészt az volt, hogy furcsán nézett volna ki, ha két olyan párt, akik közös jelöltekkel indultak, kormányalakításkor szerepelnek automatikusan együtt. Koalíciókötési technika is, szerte a világon elfogadhatóan, hogy ha két párt nem egymás mellett áll a „politikai skálán”, akkor érdemes mindenképpen, ha nem is szükséges, a közöttük levő erőt is bevenni. Harmadrészt pedig a Fidesznek semmiképp sem jött volna jól egy bármennyire is kicsiny, de jobboldali ellenzék (a meglepetésre bejutó MIÉP sem jött nekik bizonyos szempontból jól). Ilyen esetben félő lett volna, ha fel tudják építeni magukat ellenzéki pozícióból. Nyilvánvalóan a súlyos vereséget szenvedett MDF-nek is fontos volt, hogy pozíciókat kapjon a kormányba. (Az egy minisztériumon és két államtitkárságon kívül övék lett többek között a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal elnöki pozíciója – Sepsey Tamás személyében, valamint a tágabb holdudvar is részt kapott az ilyenkor szokásos pozíciókból.)
Az Orbán-vezette Fidesz deklarált célja volt az antalli MDF helyének betöltése a jobboldali pártpalettán. Ebből a szempontból azonban pártja deficittel küszködött, hiszen ismert politikusai, a „kemény mag”, még a korai, liberális korszakához kötődnek a Fidesznek. Ezért Orbán fontosnak tartotta, hogy ernyő épüljön ki az antalli politikát megtestesítő, idősebb konzervatív személyiségek köré. Ennek egyik eszköze volt többek között az MDF-fel (és a Fidesz részeként a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséggel) való választási koalíció, de az is, hogy MDNP-politikusok is kaptak – államtitkári – pozíciót az Orbán-kormányban (Pusztai Erzsébet, Pálinkás József, Bogár László).
Orbán célja a teljesen egységesített jobboldal volt – egy általa irányított nagy uniópárt formájában. Ennek oka egyrészt az volt, hogy önmaga tudja a folyamatokat kontrollálni, másrészt pedig az 1994-es hatalmas bukás sokkja. Ekkor ugyanis a különböző jobboldali erők összességében nem szerepeltek jobban (kb. annyit kaptak, mint a kiütéssel nyerő MSZP!!!), azonban mivel széttagoltak voltak, a választási rendszer miatt ezt nagyon nehezen tudták mandátumokra váltani. A harmadik ok a német példa volt. Történelmi okok miatt a német jobboldal egyik legfontosabb törekvése, hogy tőle jobbra ne legyen számottevő politikai erő. Ezt a Fidesz is átvette, a figyelmeztető példa pedig a MIÉP 1998-as bejutása volt. Orbán egyrészt nem akart olyan szituációt, hogy rákényszerül a radikálisok politikai támogatására, másrészt pedig joggal tartott attól, hogy politikai ellenfelei megpróbálják őket összemosni.
A Fidesz tehát egységes pártra törekedett, és ennek két akadálya volt: a Kisgazdapárt, ami akkor még kikerülhetetlennek tűnt (1), a másik pedig a születőben levő Békejobb. Ezért gyakorlatilag önmaga fúrta meg ezt a szövetséget, Pusztai eltávolításával, valamint Semjén, Bogár és Pálinkás átigazolásával.
A Demokrata Fórumnak azért önállóan még mindig jól csengett a neve, ezért őket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ekkoriban (2000-2001) alakult ki ismételten egy jelentős törésvonal a párton belül, ami végül is egy következő szakadáshoz vezetett. Itt fontos leszögezni, hogy nem lehet innentől az MDF sorsát a Fideszétől elválasztani, hiszen mindkettő lépéseit befolyásolták a másik lépései („kölcsönösen feltételezték egymást”).
A kérdés a Békejobb csődje után az együttes, vagy külön indulás volt. A legfőbb érv a közös lista mellett az az 1998-as kudarc volt, azaz a jobboldal mindenképpen el akarta az elveszett szavazatokat kerülni (2). A huzavona sokáig azon ment, hogy milyen arányokban kapjanak helyet a Fórumos politikusok a körzetekben és listákon. A párton belüli törésvonal érdekesen alakult: Paradox módon éppen azok (Lezsák Sándor, Horváth Balázs, Balsai István) támogatták a szoros szövetséget a Fidesszel, akik politikai hitvallásukban (népi mozgalom, a Fórum népi ága) távolabb állnak a liberális gyökerű Fidesztől, és az ahhoz közelebb állók (pl. Dávid Ibolya, Hock Zoltán) akartak nagyobb önállóságot.
Végül 2001 augusztusában sikerült megegyezni, és ekkor a két párt (az MDF jól járt a helyosztásoknál) gyakorlatilag egy monolit tömböt alkotva készült a választási megmérettetésre. A választási kudarc után ismételten a Fideszhez való viszony határozta meg a kis párt életét és politikáját. Még az új Országgyűlés megalakulása előtt volt párton belüli vita arról, hogy önálló frakciót alakítsanak-e, végül emellett döntöttek. Az ellenzékiség első hónapjaiban szintén különbözött a Fidesztől a politikájuk abban, hogy egyedüliként nem szavazták meg a később katasztrofális következményekkel járó kétszer száznapos osztogató programot. Az egész jobboldallal kapcsolatban azonban meg lehet említeni, hogy alapvetően tanácstalansággal és útkereséssel telt az első év, egészen 2003 tavaszáig, amikoris bekövetkezett a fordulópont a két párt viszonyában.
A Fidesz nevével fémjelzett jobboldal azt a – téves – következtetést vonta le a választásokból, hogy a bukást az okozta, hogy a MIÉP 4,37%-kal (3) nem jutott be, és a Centrum (4) valamivel több, mint 3%-a is főként a jobboldaltól vett el értékes szavazatokat. Ezért Orbán elérkezettnek látta a nagy jobboldali unió létrehozását. Első körben ki szándékozta építeni a tömegtámogatást, hiszen ekkoriban a Fidesz még mindig csak választási párt volt. (Még az MDF párttagsága is jócskán meghaladta a „nagy testvérét”.) Ez volt a polgári körök mozgalma beindításának a célja, amellyel tartósan aktivizálni tudták a jobboldal híveinek tekinthető embereket. Második lépésként pedig egy teljesen egységes párt (5) létrehozása következett. Ennek integráns része lett volna az MDF is, és ez a törekvés végképp megrontotta a két erő viszonyát. A Fórumban joggal merült fel az a kétely, hogy itt a Fidesz a patinás névre és a jól szervezett (akkor még) tagságra pályázik, cserébe pedig még az önálló pártként való létüket is elveszítenék. A Demokrata Fórum akkori többsége egyértelmű nemet mondott a Fidesz tervére, és hosszú távon is az önálló politizálást határozták meg célként, beleértve ebbe az önálló választási megmérettetést is.
Azt kell mondani, hogy az akkori politikai viszonyok között a Fidesz vont le téves következtetést a 2002-es kudarcból. A bukás oka leginkább az volt, hogy a Fidesz „túl sokat markolt és keveset fogott”. Egy olyan társadalomban, mint a magyar, egészen egyszerűen lehetetlen egy politikai erő által lefedni a teljes ún. jobboldali, vagy ha úgy tetszik, antikommunista pólust. A két korábbi győzelem, 1990, és 1998 is azt mutatta, hogy többszereplős koalíciók vehetik fel sokkal több eséllyel a versenyt a történeti és társadalmi okok miatt sokkal homogénebb posztkommunista pólussal. 1994-ben nem az volt a totál kudarc oka, hogy több jobboldali párt volt, hanem, hogy minimális volt közöttük (főként az egyéni kerületek-beli) együttműködés. A két győztes választás példája azt mutatja, hogy szükség van egy néppártra, gyűjtőpártra, egy közepes, a vidéki választókat megnyerni kívánó pártra, illetve még egy kisebb erőre, ami a gyűjtőpárt orientációjától függően a vallásosabb, avagy a liberálisabb (6) választókat vonzzák. Ha egy néppárt túlságosan bármelyik szélre merészkedik, szükségképpen a másik oldalon veszít szavazatokat.
Az MDF vezetése (és akkor még a párt többsége) helyesen ítélte meg azt az irányt, hogy van elég hely két párt számára jobboldalon, sőt, szükség is van erre a siker érdekében. A jobboldali paletta perifériáján való átrendeződés is ezt erősítette: A Centrum szétesett, az MDNP magára maradt, mivel a KDNP egy bírósági ítélet folyamán átkerült a Fideszen belül ülő csoportba. A Centrum „sikerét (7)” pedig annak is köszönhette, hogy a jobbközép tábor „balfelén” vannak olyan amúgy jobboldali gondolkodású polgárok, akiknek nem szimpatikus Orbán Viktor perszonalizált, tekintélyelvűnek tekintett hatalomgyakorlása (amely imázst a baloldali média tudatosan épített fel, ráépítve Orbán stílusára). A Centrummal ezek a szavazatok elvesztek, egy MDF azonban esélyesnek tűnhetett ezek felszippantására, azaz a jobboldali siker elősegítése érdekében.
Az önállóság kérdése – pontosabban az önállóság minősége – ismételten felerősítette a Fórumon belüli vitákat. Mivel a vezetés szánt szándéka az önálló választási indulás is volt, ez egy technikai veszélyt hordozott magában: Valószínűleg még a közös listás indulás legelszántabb hívei is tisztában lehettek azzal, hogy az MDF (saját nevéből, és a Centrum villámkarrierjéből ítélve) képes az önálló bejutás elérésére. Ebben az esetben azonban valóságban kis pártként viselkedik a választáson a párt: Egyénire önállóan nincs esélye, területi listán minimális számú mandátumot kap, országos listáról pedig egy kis mértékű kompenzációt, összességében a tényleges szavazataránynál alacsonyabb mandátumarányt. Mint fentebb említtetett, az MDF felülreprezentáltan jött ki a 2001-es megállapodásból, ezért egy önálló indulás minimum a mandátumok feleződésével, azaz több képviselő állásvesztésével járhatott volna. Nem hagyható ki tehát egyes politikusok döntésének motivációjából az egzisztenciális félelem.
Program szempontjából 2002-ig jelentős és áthidalhatatlan különbség nem volt a Fidesz és az MDF között. Utána azonban a Fidesz elmozdult egy szélesebb, néppártibb (8) irányba, valamint baloldali elemekkel egészítette ki és árasztotta el retorikáját. A kicsi MDF-et ez szükségszerűen átpozícionálta, egy felelősebb, igazi, klasszikus „nyugatias (9)” jobboldali irányba. A Fidesz ismét a 2002-es választásból levont (az előzőeknél jóval kevésbé téves) következtetésből építkezett: Úgy gondolták, az MSZP a radikális osztogatást igénylő ígéretei miatt nyerte meg a választást, szemben a tisztes gyarapodást ígérő és szimbolikus politizálást folytató Fidesszel. Orbán ezek után a saját terepén kívánta legyőzni az MSZP-t, azaz belement az ígérgetési spirálba, igyekezvén túlígérni a posztkommunista pártot. Egy ilyen jellegű politizálás egy néppárt részéről az elfogadható kategóriába sorolható, ezzel viszont érezhető különbséget teremtett a Fidesz és az MDF politikai programja, jelszavai között.
A következő fordulópont a 2004. évi EP választás volt, ott dőlt el ugyanis az MDF egyik legnagyobb vérveszteséggel járó szakadása. Akkor, amikor eldőlt, hogy az önálló indulás politikája sikerre vezet, a párt addigi szorosabb szövetséget támogató része előtt nem sok út maradt. Tettek még egy utolsó kísérletet az önállóságpárti vezetés megbuktatására, majd egy eléggé ízléstelen és jogi aggályokat felvető folyamat után távoztak.
Fontos leszögezni, hogy a párt akkori vezetősége (Dávid Ibolya, Gémesi György, Herényi Károly, Hock Zoltán, Katona Kálmán) az önállóság és nem a baloldal támogatása mellett döntött. Akkor még reális választási esélyként szerepelt az MDF számára a jobboldal (Fidesz) koalíciós támogató ereje, azaz az SZDSZ-hez hasonló szerep a másik oldalon, valamint a „mérleg nyelve” szerep, azaz programok mentén mindkét tömbbel való összefogás lehetősége (10).
Az antipopulista populizmus
A Centrum Párt széthullását követő űr betöltésének állomása volt az MDNP-vel való szövetség, mely végül a két párt újraegyesüléséhez vezetett. Ekkor már nem voltak olyan okok két párt ellenséges voltára, melyek akadályozhatták volna a fúziót. Ráadásul, abban az időszakban távozott az MDF-ből az a jelentős csoport is, amely 1996-ban szemben állt a Szabó Iván vezette csoporttal.
Az antipopulista populizmus, a mérleg nyelve szerep óhajtása, valamint a jobboldal egységesítésének elutasítása maga után vont egy a párt számára megrázó következményt: A holdudvar megroppanását, illetve eltávolodását. Az Antall-vezette MDF-nek, a jobboldal akkori vezető erejének jelentős szellemi, gazdasági és médiaholdudvara volt. E kettő közül a szellemi volt a legerősebb, a másik kettő (akkor még) nem tudta felvenni a versenyt sem a posztkommunista struktúrákkal, sem pedig az azokkal együttműködésre lépett balliberális holdudvarral. Ezt sokan az Antall-kormány gyengeségének és következetlenségének tudják be. A jobboldal szétszakadozása és 1994-es kudarca során a holdudvar nem tűnt el, csak éppen vezető nélkül maradt. Orbán Viktor, és a Fidesz egyre növekvő tekintélye azonban 1998 után sikerrel egyesítette újra és állította mögé a magyar konzervatív jobboldal holdudvarait. Legkésőbb 2002-re egységesen felálltak tehát mögötte, és később is támogatói voltak, a jobboldal egységesítésére való törekvésben is. Orbán és az általa vezetett Fidesz így át tudta venni a néppárti MDF helyét, és az antalli párt körül mozgó értelmiségiek is leginkább – ha nem is a Fideszben, de egy általa vezetett egységes jobboldalban látták a kiutat. Ennek része lehetett volna természetesen – a kereszténydemokratákhoz, a kisgazdákhoz és a Vállalkozók Pártjához hasonlóan – az MDF is, azonban ez az önálló arcél eltűnésével járhatott volna.
Az MDF egységesülés-ellenes politikája tehát elfordította magától a korábban egyértelműen a PÁRTHOZ kötődő jeles személyiségeket (és gazdasági köröket), amik a Fideszhez csatlakoztak, ezután már közvetlenül is. Ez azonban mérhetetlen vérveszteséget okozott a Fórumnak. Egyrészt nem volt számottevő értelmiségi hátország, másrészt jelentős gazdasági támogatástól estek el, harmadrészt pedig radikálisan lecsökkent a médiafelületük.
A második veszteség a jelenkor pártfinanszírozási – meglehetősen átláthatatlan – rendszere miatt nagyon fontos, hiszen a pártoknak az eredményes szerepléshez elengedhetetlenül szükségük van az egész országra kiterjedő infrastruktúrára, vagy annyi pénzre, ami ezt kiváltja.
A legfájóbb vérveszteség (mivel az előzőt némiképp ellensúlyozni tudják a lelkes önkéntes aktivisták) a médiafelület hiánya. Napjaink mediatizált politikája nagyon eltolódott a tartalmi elemektől a kommunikáció irányába. Már az Antall-kormány időszaka alatt komoly jelentősége volt e ténynek, az ezredforduló idejére pedig egyenesen meghatározóvá vált, mivel jelentősen kitágult a médiapiac, és ebben a különböző politikai erők is meg kívánják a saját helyüket találni. Míg a balliberális oldal már a kezdetektől fogva igen jelentős médiapozíciókkal rendelkezett, a Fidesz vezette jobboldal ezt kívánta kompenzálni. A végső lökést ebben a 2002-es vereség adta, ezt követően indították el a Hír Tv-t mely a jobboldal közönségének kiszolgáló televíziójává vált az elmúlt hét év alatt.
A Demokrata Fórum nem tudott önálló „médiabirodalomra” szert tenni (mivel gazdasági hátterük jóval szerényebb lett ekkorra a nagyokénál), azonban míg a Fidesszel szövetségben voltak, a jobboldali médiumok biztosították számukra a megfelelő megjelenési utakat. Ez változott meg drámaian a szakítás után, aminek következménye az lett, hogy sem a jobboldal, sem (akkor még) a baloldal médiájában nem kaptak megfelelő megjelenési lehetőséget.
A 2006-os csoda
Először is nem eltagadható, hogy az MDF tagságának van (vagy legalábbis akkor volt) egy nagyon megfogyatkozott, ám jelen levő része, amely végletekig kitart pártja mellett, és hű marad a három betűhöz. A bejutás azonban nem rajtuk múlott. Múlott egyrészt a centrum-jelenségen. Az MDF már az MDNP reintegrálása során egyértelmű lépéseket tett a Centrum helyének betöltésére. Ami az ezredfordulón a Békejobbal nem sikerült, most sikerült önállóan. Szerepet játszottak olyan szavazók, akik bár kötelességüknek érezték a szavazáson való részvételt, az egymásra ígérő két párt nem nyerte el szimpátiájukat, így adhatták egy a „normális magyarországgal”, korrupcióellenes harccal és józan ígérgetéssel megjelenő pártra szavazatokat. Az előző csoporthoz hasonlóan őket is protestszavazóknak kell minősíteni.
A harmadik köre a Fórum támogatóinak a taktikai átszavazók közül verbuválódott. Sokan úgy gondolták – következtetésüket az 1998-as kisgazdákkal együtti sikerből és a 2002-es kudarcból levonva – hogy a kormányváltásra nincs esélye a Fidesznek önállóan, mivel a szabaddemokraták szinte biztos bejutónak tűntek. Éppen ezért –a fideszes ellenpropaganda ellenére is –az első fordulóban listás szavazatukat az MDF-nek adták, a második fordulós, és későbbi kormányzati együttműködés reményében.
Az első fordulós eredménynél az MDF jobbat sem tudott volna saját szempontjából elképzelni. Bejutottak a parlamentbe, és – valószínűsíthető ellenzéki pártként – egy hosszú távú stratégia megvalósításán dolgozhattak volna.
