A paktum hosszú távú hatásai
A paktum rövid távú következményeinek vizsgálata után feltétlenül szólni kell a húsz évre mutató következményekkel.
Négy komolyabb csomópontot lehet elkülöníteni, melyek mentén a paktum következményeit lehet vizsgálni. Az első csomópont a kétharmados törvények jelenléte, illetve azoknak a használata a magyar politikai rendszerben. A második csomópont a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye, illetve ennek következményei a különböző kormányokra, illetve politikájukra nézve. A harmadik a Köztársasági Elnök jogállásának kérdése, ez is az elmúlt húsz évre vetítve. A legnehezebb a negyedik kérdés, a szimbolikus vonzata a paktumnak. A rendszerváltozás „elszabotálását” vetik Antall szemére egyesek, azok, akik szerint a Paktum megkötése volt a gátja az egész rendszerváltozásnak. E kérdéskörben végig kell azt is gondolni, hogy a valóságban milyen gátjai voltak az Antall (és első Orbán)-kormánynak a rendszerváltozás végrehajtása során.
A kétharmados törvények
A kétharmados törvények nem alapvető jellemzői a parlamentáris demokráciáknak. Másként fogalmazva azt is lehet mondani, hogy az 1989-ben módosított, aztán azóta itt maradt ideiglenes Alkotmány anakronisztikus maradványai. 1990-ben még mindenki bízott abban, hogy még az első, de legkésőbb a második ciklusban új Alkotmányt fogadhat el a demokratikusan választott törvényhozás. Ebből már ésszerűen ki lehetett volna szedni a kétharmados törvényeket, úgy, hogy azokat a garanciákat, amelyeket ezek tartalmaztak, közvetlenül az alkotmányba lehet foglalni. Ez azonban hiú ábránd maradt, azóta sem született új alkotmány. Ennek több oka is volt, azonban nem témája az elemzésnek.
A kétharmados törvények szokatlanságuk ellenére inkább pozitív szerepet töltenek be az elmúlt húsz év történetében. Megakadályozták ugyanis, hogy bármelyik kormány meggondolatlanul, kizárólag saját akaratát keresztülnyomva alapvető berendezkedést szabályozó törvényeket változtatgasson. Az elmúlt húsz év parlamenti politizálása azt mutatja, hogy a magyar rendszer igencsak távol áll a több évszázados hagyományokkal rendelkező brit parlamentáris szisztémától, ahol még írott alkotmány sincs, és bármilyen kérdésről egyszerű többséggel lehet dönteni, mégsem jut senkinek sem eszébe durván nekirontani alapintézményeknek. Magyarország azonban még kiforratlan a demokrácia, ahol túlságosan nagy a kísértés az éppen aktuális parlamenti többség birtokosainak, hogy maguk képére formálják az országot, akár tökéletesen előkészítetlen ötletekkel. Erre lehet példa a négy évvel ezelőtti önkormányzati reformtervezet, amelyet a kétharmados törvény volta akadályozott meg.
Mostantól kezdve azonban ez a kérdés is megkerülhetetlen. A most létrejött parlamenti többségnek ezzel az intézménnyel is kell valamit kezdenie. Az első megnyilatkozások alapján valószínűsíthető, hogy ez nem a kormányzás elején fog bekövetkezni. Mindenesetre, ha később nekilátnak az alkotmányos rendszer alapvető reformjának, a kétharmados garanciák alkotmányba foglalását is meg kell fontolniuk.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány
A Paktum egyik legmeghatározóbb következménye a konstruktív bizalmatlansági indítvány beépülése lett a magyar kormányzati rendszerbe. Ez egyrészt stabilitást hozott, másrészt viszont képes az aktuális kormányfőt bebetonozni a pozíciójába. Mindez függ a kormányfő személyiségétől, pártjába való beágyazottságától, pártja homogenitásától, valamint az esetleges koalíciós partnerek hozzáállásától.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány jogrendbe illesztése nem csupán egy hatalomtechnikai megoldást jelent, hanem egy kormányzati filozófia, az úgynevezett kancellári típusú rendszer bevezetését is. Ebben a rendszerben a kormány, illetve kormányzás központi szereplője a megerősített pozíciójú miniszterelnök. (Hagyományos esetben a kormányfő mindössze egy a miniszterek közül, nem kiemelkedő felelősséggel, a kormányt mindössze koordináló szereppel.) Így a miniszterelnök személye egylényegű magával a kormánnyal. Ez felelősségben is meglátszik, azaz a magyar miniszterelnök – bár a testületként működő kormányt vezeti – egy személyes felelősséggel is tartozik a törvényhozás felé, és szimbolikusan, politikailag is megjeleníti a kormány politikáját.
Az elmúlt húsz év folyamán a miniszterelnök mindig ilyen kiemelt szerepet kapott, jogköre mindössze egy alkalommal volt politikai értelemben korlátozva, 1994 és 1998 között a Koalíciós Egyeztető Tanács által.
Az első ciklust vizsgálva egyértelműen pozitívnak lehet tekinteni a konstruktív bizalmatlansági indítványt, hiszen a legnehezebb időszakban sikerült kormányzati stabilitást teremteni. Az Antall-kormány stabilitását parlamenti szinten két tényező veszélyeztethette. Az egyik Csurka MDF-en belüli lázadása volt, ezt Antallnak sikerült párton belül, viszonylag kicsi (12 fős) parlamenti vérveszteséggel megoldania. A másik a Kisgazdapárt radikalizálódása volt, Torgyán József elnöksége alatt. Antallnak ezt is sikerült kezelnie, hiszen a képviselőcsoport többsége nem tartott a radikális pártelnökkel. Összességében mindenesetre 1993-94-re formailag elfogyott a kormány hivatalos abszolút többsége a parlamentben, azonban a kormányzást ez egy pillanatra sem veszélyeztette.
A Horn-kormány rendelkezett eddig a legnagyobb parlamenti többséggel (72%). A konstruktív bizalmatlansági indítvány itt legfeljebb a párton belüli ellentétek esetén jöhetett volna szóba, azonban Antallhoz hasonlóan Horn is kezelni tudta ezeket.
Orbán Viktor Antall Józsefhez hasonlatosan elveszítette formális parlamenti többségét. Azonban az első ciklushoz hasonlóan ez sem veszélyeztette a kormányzóképességet 2001-2002-ben.
A kormányfői pozíció stabilitása, és ezzel együtt a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye a legnagyobb hangsúlyt az elmúlt nyolc esztendő balliberális országlása alatt kapta.
Elődeivel ellentétben Medgyessy Péter nem volt egy pártba beágyazott politikus, azaz könnyen meg tudtak tőle szabadulni. Akkor a politikai és parlamenti akarat egyértelműen egy új balliberális politikus miniszterelnökké választása mellett volt, így semmi sem akadályozhatta volna a sima váltást. Medgyessy – elkerülendő a megalázó helyzetet – azonban lemondott, így ekkor sem került használatra az intézmény. Akkor Mádl Ferenc Köztársasági Elnök egyértelműen jelezte, hogy nem kíván trükközni, azaz az új Miniszterelnök kiválasztásában csak szokásos, szimbolikus jogköreit gyakorolja.
A Kormányfő szerepe, annak leválthatatlansága, illetve az egész kormányzati stabilitás messze a most magunk mögött hagyott ciklusban lett hangsúlyos. Az Őszödi Beszéd kiszivárgását követő általános bizalmi válság egy három (plusz egy) éven keresztül tartó elkeseredett kormányzati-parlamenti huzavonát eredményezett, amely nemcsak az ország tekintélyét, a társadalom államba vetett bizalmát küldte padlóra, hanem a kormányzó pártokat is. Gyurcsány Ferenc, a rendszerváltozást követő legnépszerűtlenebb miniszterelnök minden közjogi és politikai eszközét kihasználta hatalomban maradására. Bár Gyurcsánynak a parlamenti pozíciója folyamatosan stabil volt, társadalmi hitele alapjaiban ingott meg. Pártbeli, azaz végső soron parlamenti támogatottsága sem volt mindig egyértelmű, azonban kiválóan tudott olyan trükköket, kommunikációs húzásokat alkalmazni, melyek mindig biztosították számára a politikai túlélést. Bár Gyurcsány igen látványosat bukott 2009 tavaszán, pártja tovább folytatta a politikai túlélőshow-t. Ekkor ismételten a konstruktív bizalmatlansági indítvány került elő, mint formai megoldása a kormányfőváltásnak.
Alapvetően azt kell mondani, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítványt, illetve ezzel együtt a kancellári rendszert nem az elmúlt négy év eseményei alapján szerencsés megítélni, hanem nagy összefüggésekbe ágyazva. Ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy a kormányzati stabilitás (amihez természetesen az is hozzátartozik, hogy a kormány részéről érdemi kormányzás nyilvánuljon meg) fontosabb erény, mint az, hogy adott esetben a hatalmához végletesen ragaszkodó politikust ne lehessen kirobbantani a miniszterelnöki pozícióból. A legutóbbi választás megmutatta, hogy az ilyen magatartásmód hosszabb távon mivel jár…
Indoklásként az MSZP, illetve Gyurcsány a 2006-ban megszerzett győzelmet fogalmazta meg folyamatosan arra, hogy miért nem kell neki, illetve pártjának távoznia. A hazánkban elhinteni kívánt sztereotípiák helyett itt érdemes megemlíteni, hogy Európában csak egyetlen helyen, Norvégiában van kizárva az előrehozott választás. Alapvető esetekben, a nálunk fejlettebb politikai kultúrájú országokban egy botrányba keveredő, vagy akár társadalmi támogatottságát drasztikusan elvesztő politikus, vagy párt távozik. Így tett 1974-ben a szociáldemokrata német kancellár, Willy Brandt (önként mondott le), 1957-ben Anthony Eden konzervatív brit miniszterelnök (önként távozott), ahogy 1990-ben a népszerűtlenné váló Margaret Thatcher. Gerhard Schröder szociáldemokrata német kancellár 2005-ben maga kezdeményezett előrehozott választásokat. A New Labour megalapítója, a Gyurcsányra hatalmas hatást gyakorló Tony Blair is a társadalmi támogatottságának végletes elvesztésekor önként adta át a kormányrudat pártbeli ellenfelének.
A Köztársasági Elnök jogállása
Az államfői szerepfelfogás a Paktum harmadik – közvetett – következménye. A Paktum annyiban befolyásolta ezt, hogy – parlamentáris demokráciákban nem megszokott módon – az ellenzék fő erejének képviselője kapta ezt a pozíciót. Már fentebb említésre került, hogy Göncz hogy értelmezte félre az államfő szerepét, gyakorlatilag tényleges közhatalmi szerepet feltételezve önmagának. Az Alkotmánybíróság akkor azt állapította meg, hogy a Köztársasági Elnök igazi beleszólást csak az állam működésének súlyos válsága idején gyakorolhat. Ezt követően Göncz második ciklusában (az Orbán-kormány időszaka alatt is), valamint Mádl Ferenc is teljes ciklusában gyakorlatilag a szimbolikus politizálás terepére húzódott vissza.
Sólyom László szerepe hozott ide ismételt változást, már megválasztásától kezdve. Ekkor ugyanis ismételten az ellenzéki pártok által delegált jelölt vált Köztársasági Elnökké. Sólyom az előzőekhez képest újraértelmezte államfői szerepfelfogását, és egy aktivista alapállást vett fel. Aktivizmusa azonban főként a szimbolikus körbe tartozó ügyekben nyilvánult meg, valamint az olyan szűkre szabott ügykörben, mint például a törvények vétója, vagy a különböző tisztségekre való jelölés. Sólyom ebben a felfogásában egyértelműen elutasította azt a szerepkört, amelyet a balliberális oldal megkívánt volna tőle, a mindenre rábólintó „nagypapa” típusú szerepet, amit az előző két államfő játszott velük szemben.
Az államfői szerepfelfogások alakulása szempontjából valószínűleg a tájékozottság növekedése rendezheti el az ebben a kérdéskörben felmerülő félreértéseket.
Paktumpolitika, avagy a rendszerváltozás elszabotálása?
A legnehezebb kérdés a Paktum szimbolikus részének értelmezése. Annak ellenére, hogy alapvetően a baloldal mondott le a Paktummal előnyökről, mégis a jobboldali értelmiség köreiben elterjedt a nézet, hogy a Paktum megkötése szabotálta el a rendszerváltozást, és segítette a posztkommunista struktúrák hatalomátmentését.
Antallt ezen felül cinizmussal is vádolták, elhíresült kijelentéséért, miszerint „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, arra a kérdésre válaszolva, miért nem távolítják el az előző rendszer örököseit a fontos pozíciókból. Ez a kijelentés természetesen nem arra vonatkozott, hogy vérnek kellene folynia Budapest és más városok utcáin, hanem arra, hogy megfelelő választói, és ezt megjelenítő törvényhozói akarat esetén lehetett volna mélyebb rétegekben is változtatni. Csehszlovákiában például törvényileg tiltottak el az előző rendszerben fontos szerepet vivő politikusokat az új rendszerben vitt fontos szerepek betöltésétől. 1990-ben Magyarországon is lehetett volna egy ilyen szabály elfogadására, ahogy egy – természetesen nem bosszúálló, hanem jogilag igazságot tevő – igazságtételi törvény megalkotására is. Ehhez hasonlóan lehetett volna szabályt alkotni az átmentett vagyonok, szélesebben az átmentett struktúrák felülvizsgálatára is.
Ezek azonban csak álmok maradtak, de a rendszerváltozás kiszélesítésének nem az Antall-Tölgyessy Paktum volt az akadálya. A posztkommunista struktúrák befolyásának megőrzését legfőképpen az szolgálta, hogy egészen eddig az évig sosem rendelkeztek kétharmados, azaz alkotmányozó többséggel a rendszerváltoztatást támogató erők. Bár az SZDSZ antikommunizmust tűzött a zászlajára 1990-ben, valóságban azonban – ahogyan ez már 1991, a charta megalakulása után látszott – ők az utódpárt, az MSZP szövetségesei voltak. Természetesen ez nem a tagság nagy részére, vagy a rájuk szavazó tömegekre volt igaz, ezek azonban az évek folyamán el is távoztak a párttól.
Mindezek következtében a posztkommunista politikai, gazdasági, kapcsolati és kulturális tőke egészen mostanáig az országban meghatározó szerepet játszhatott. Ebből adódóan a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége voltak a legbeágyazottabb politikai szervezetek az országban, hátországuk mostanáig minden ellenfelükét felülmúlta.
Orbán Viktor április 26-án új rendszert ígért. Kérdés, ez mennyire marad retorikai fogás, vagy mennyire kívánja ténylegesen felszámolni az általa oligarcháknak nevezett posztkommunista kapcsolatrendszert. Ez úttal nem hivatkozhat semmilyen kifogásra, sem paktumra.
