HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Húszéves a Paktum - 1.

2010.04.29. 19:30 :: tothh

Ma éppen 20 esztendeje, 1990. április 29-én állapodott meg a két akkori legnagyobb parlamenti frakció, az MDF, illetve az SZDSZ vezetője, Antall József, és Tölgyessy Péter az ország jövőbeni kormányzásának a mikéntjéről.

E paktum azóta is rengetegszer kerül elő, pro és kontra nézőpontokból. Egy jelentős jobboldali értelmiségi kör például ezt a paktumot, és megkötőjét, Antall Józsefet tekinti a rendszerváltozás elárulójának. Az ő interpretációjukban a paktum egyet jelentett a tavaszi nagytakarítás, a posztkommunista elittel való el/leszámolás szabotálásával.

 

Mi is volt valójában ez a paktum, milyen okai voltak létrejöttének, és hogy értékelhetjük húsz év távlatából, milyen hatással volt a magunk mögött hagyott két évtizedre?

 

 

A paktum valóságos értékeléséhez meg kell nézni az előzményeket, meg kell vizsgálni a rendszerváltozás korának főbb alkotmányjogi helyzetét, valamint azt a politikai erőteret, melyben a paktum létrejött.

 

A formailag a sztálini alkotmányt továbbvivő, azonban tartalmilag teljesen megújult Alkotmány az 1989 nyári Nemzeti KerekAsztal tárgyalások során jött létre, nem is véletlen, hogy például Kukorelli István kvázi alkotmányozónak tekinti ezt a testületet. A kerekasztal-tárgyalások és a paktum megkötése között eltelt majdnem egy esztendő, és a két esemény politikai környezete radikálisan más volt.

Nem szabad elfelejteni, hogy 1989 nyarán még erős volt a Szovjetunió, még a Máltai Megállapodás előtt járunk, erős sztálinista bástya van még Romániában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, valamint az NDK-ban. Hazánkon kívül egyedül Lengyelország lépett a reformok egyértelmű útjára, de az ottani – a magyarral ellentétben – nagy tömegtámogatottságot élvező ellenzék is csak egy félszabad választást tudott kiharcolni, ahol a parlamenti helyek 65%-a eleve az állampártnak (PZPR) jutott.

Ebben a nemzetközi környezetben Magyarországon sem volt egyáltalán biztos az események kimenetele. Az ellenzék a változások minél szélesebb voltában volt érdekelt, az állampárt reformista szárnya (Pozsgay, Nyers, Németh Miklós), egy elnyújtott, hosszú távú átmenetben volt érdekelt, olyanban, ahol az MSZMP központi szerepet kap, de ekkor nem lehetett még kizárni a Grósz-féle rendpárt esetleges visszatérését sem.

A tárgyalók tehát tojásokon lépkedve alakították ki az átmenetinek tekintett alkotmányt. Azért átmenetinek, mert abban egyetértés volt, hogy egy új Parlament egy teljesen új alkotmányt alakíthat.

 

A bizonytalanság, és a szerte szabdalt érdekek egy rengeteg kompromisszummal teletűzdelt, nehézkesen működtethető alkotmányos konstrukciót hoztak létre. Ez megjelent a választási rendszerben, a köztársasági elnök tervezett jogállásában, valamint a törvényhozó hatalom kétharmados törvények általi erőteljes korlátozásával. Utóbbi egy normális parlamentáris rendszerekben nem túlságosan megszokott intézmény. Az alkotmányok módosítását általában az összes törvényhozó kétharmadának támogatásához kötik, a többi törvény esetében viszont mindenhol uralkodó az egyszerű szótöbbség elve.

Az 1989-ben létrehozott rendszer a társadalom életét érintő szinte összes lényegesebb kérdésben kétharmados támogatást igényelt. Ennek az oka az volt, hogy az ellenzéki erők féltek attól, hogy a választások után az állampárt meg tudja tartani vezető szerepét, és a többpárti parlamentben is saját kénye-kedve szerint kormányoz. Tehát a kétharmados szabályok tömkelege az ellenzék beleszólását volt hivatva biztosítani – az 1989-es nyári állapotok alapján. Ezt a kiegyensúlyozási törekvést képviselte a sokak szerint túlbonyolított választási rendszer is.

 

A Köztársasági Elnök jogállásában végül is a legnagyobb ellenzéki erő – a Magyar Demokrata Fórum – és az MSZMP reformszárnyának nagy tekintélyű vezetője, Pozsgay Imre között kompromisszum jött létre: Jogköreiben egy abszolút a parlamentáris rendszerekbe illeszkedő gyenge elnök lett, azonban legitimitását – kizárólagosan az első alkalommal – a néptől kapná, azaz tekintély szempontjából az országgyűlési képviselők fölé emelkedhetne. Az ellenzék radikálisabb erői ezt a lengyel helyzethez hasonlatosnak vélték, és az átalakulást hátráltató tényezőt láttak benne. Való igaz, hogy Pozsgay esetleges elnöksége az MSZMP-t segíthette volna, azonban az is tény, hogy a magyar államfőnek már a kezdetektől fogva leginkább csak ceremoniális jogkörei lettek volna, szemben a lengyel Jarużełskivel, akinek tényleges döntési jogkörök kerültek a kezébe. Fontos megemlíteni, hogy a lengyel államfő jogköreit azóta több lépcsőben (1992-es „Kis Alkotmány”, 1997-es Alkotmány) korlátozták, de még mindig jelentősebbek mint a magyaréi.

 

Az államfő választását azonban megakadályozta az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett „Négyigenes” népszavazás, melynek legfontosabb kérdése az államfő megválasztásának időpontja (és nem módja, mint ahogy az sok helyen elhangzik!) volt. A polgárok szűk többsége amellett foglalt állást, hogy csak a szabad választás után legyen államfőválasztás.

 

Ennek politikai értékelésekor azt kell megemlíteni, hogy a két párt megtorpedózta az akkori átalakulófélben levő állampárt legnépszerűbb és talán leghitelesebb jelöltjét, és azt is megakadályozta, hogy esetlegesen az addigra már kormányképesnek tűnő Antall-vezette MDF a „fejük fölött” egyezzen ki a nemzeti vonalat képviselő Pozsgayval.

A népszavazás a két párt egyértelmű megerősödését jelentette, így már az sem tűnt egyértelműnek, hogy az addig töretlenül népszerű MDF kormányozhatja majd az országot.

 

A kormányzás módját befolyásolta még 1989 tavaszán két kevésbé ismert jogszabály. Az 1989. évi VIII. és IX. törvény a kormány (akkor még minisztertanács) tagjai ellen benyújtandó bizalmatlansági indítványt szabályozta. Ez egy a parlamentáris rendszerek többségében ismert rendszert jelentett, amely úgy működött, hogy bármely miniszternek, aki ellen az indítvány többséget kap, le kell hivataláról mondania. Egy stabil demokráciában ez egy teljesen normális rendszer, instabil esetben azonban könnyen a weimarizálódáshoz vezethet. Pontosan ennek elkerülésére – a rossz történelmi példa miatt – alkották meg az NSZK Alaptörvényében a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét, amely lehetetlenné teszi az egyes miniszterek következmények nélküli „levadászását”. (A konstruktív bizalmatlansági indítványról részletesen később.)

 

 

Ilyen körülmények között került tehát sor az 1990. évi Általános Országgyűlési Képviselőválasztásra. 1990 tavaszára már nagyban átalakult a politikai paletta, megváltoztak az erőviszonyok. Az állampárt hivatalos jogutódja, az MSZP meggyengült, és szinte esélytelennek tűnt a kormányzás folytatására. (Ismeretes, ekkoriban derült ki, mekkora adóssága is gyűlt addigra össze Magyarországnak.)

Két, egymással versengő szervezet küzdött az első helyért, az MDF, illetve az SZDSZ. Itt érdemes egy kicsit megállni, és megvizsgálni a két politikai erő természetét. Mindkettő eléggé heterogén szervezet volt, és jelentős különbségek mutatkoztak a tagság és a vezetőség hozzáállása között. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a két párt a két világháború közötti időszak népi-urbánus vitájának folytatója, ebből a szempontból pedig tűz és víz.

A második összehasonlítási alap a kommunista rendszerhez való viszony. Ebből a szempontból az MDF tűnt megengedőbbnek, hiszen – főleg a népi szárnyhoz tartozó vezetői – viszonylagosan jó viszonyt ápoltak az MSZP nemzeti oldalával, Pozsgay Imre körével. A párt a kampányban minderre rá is erősített, hiszen „nyugodt erő”-ként definiálta önmagát. Ennek ellentéte volt a retorikájában radikálisan antikommunista SZDSZ, akik gyökeres rendszerváltoztatást hirdettek, a múlttal való radikális leszámolást. Ennek alátámasztására a négyigenes népszavazás szolgálhatott, hiszen végül is az ő kezdeményezésük akadályozta meg a kommunista Pozsgay államfőségét. Ez a radikális antikommunizmus az SZDSZ főként vidéki tagságában is jelen volt, emblematikus figurája pedig Tölgyessy Péter ügyvivő-listavezető volt. A párt igazi vezetői, az egykori Demokratikus Ellenzék figurái azonban korántsem ennek a jegyében politizáltak. Már korábbi elemzések szóltak erről e helyütt, ezért itt elég csak annyit megemlíteni, hogy ezek a személyek (Kis János, Magyar Bálint, Pető Iván, Haraszti Miklós, Tamás Gáspár Miklós és társaik) szocializációjuk, illetve politikai nézeteik alapján jóval közelebb álltak a kommunista utódpárthoz, és annak – Pozsgayval ellentétes nézetű – vezetőihez, mint az MDF.

A harmadik éles ellentét a politikai öndefinícióban jelent meg. Az MDF egyértelműen jobbközép pártként határozta meg önmagát, három pillérre alapozva: (Érdekesség, hogy Antall József sohasem használta a „jobboldal” kifejezést, mindig jobbközépet említett.) Konzervativizmus, Nemzeti Liberalizmus, Kereszténydemokrácia. Azaz egy modern nyugati típusú jobbközép néppárt alapvető jegyei. Velük szemben az SZDSZ balra határozta meg önmagát. Szociáldemokrata és liberális jelzőkkel illették önmagukat. Előbbi a Solt Ottília-féle SZETA mozgalomból származtatható, utóbbi pedig a párt vezetőinek öndefiníciója volt. Így tehát ezen szempontot tekintve is két egymással ellentétes politikai erő rajzolódik ki.

 

Ezen ellentétek a választási kampányban – egyáltalán nem meglepő módon – a végletekig kiéleződtek, verbális háborúba taszítva a két pártot.

 

Mindkét potenciális esélyes erőnek voltak szövetségesei. Az MDF részéről két történelmi párt jöhetett szóba, a Független Kisgazdapárt, valamint a nem sokkal a választás előtt összeállított, a „nagy testvér” által nagyban megtámogatott Kereszténydemokrata Néppárt. Utóbbira kevés szót kell vesztegetni, mivel ez a helyzet egyértelműen meghatározta, hogy az MDF legszorosabb partneréről van szó. A kisgazdák azonban ennél bonyolultabb képletet jelentenek. Egyrészt – mint az 1945-48-as átmeneti korszak vezető pártja – ők a vezető szerepre is pályáztak, kádereik azonban ezt nem nagyon támasztották alá. Ennek oka az volt, hogy az FKgP vezetői többnyire már rendkívül élemedett korúak voltak, és alapvetően az átmeneti korszak harmadvonalát képviselték. Bár felmerült nagyobb formátumú politikusok csatlakozása is, végül a kisgazdák ilyenek nélkül maradtak, és a középpártiságból nem tudtak kitörni. Másrészt, a kisgazdák programja meglehetősen sajátságos volt, legfőbb programpontjuk alapján pedig úgy tűnik, mintha nem vették volna figyelembe, hogy közben eltelt negyven év: Ez ugyanis az 1947-es állapotokig visszamenő reprivatizációt tartalmazta, amelynek sem gazdasági, sem társadalompolitikai racionalitása nem volt. És mivel ez fő programpont volt, fejfájást okozhatott a potenciális jövőbeni partnereknek. Harmadrészt, a kisgazdák az SZDSZ támogatói voltak a négyigenes kampány folyamán, ebben pedig antikommunizmusukat demonstrálták. Az összes tényezőt figyelembe véve a kisgazdák kulturális gyökerei miatt végül egyértelműen a Demokrata Fórum – ha nem is olyan közeli, mint a KDNP – szövetségesei lettek.

 

Az SZDSZ fő szövetségese a Fidesz volt, amely egy radikálisan antikommunista ifjúsági társulat volt. A két erő közötti nagyon fontos különbség, hogy a  Fidesz szakítani kívánt a népi-urbánus vitával, ebben nem az SZDSZ oldalára helyezve magát. A Fidesz a korai időszakban liberálisnak definiálta önmagát, alapvetően a jogállamiság értékeire alapozva. Mindazonáltal ők nem voltak a Demokrata Fórumtól totálisan elzárkózva.

 

 

A választás eredménye

 

 A választás első fordulója bár szoros eredményt mutatott, a potenciális szövetségi politika megalapozta a második fordulóban a jobbközép többséget. Mivel a második forduló a többségi szisztéma alapján működik, és a koalíciókat preferálja, még növelni is tudta a jobbközép fölényét. Itt fontos megállni, és megtekinteni a parlamenti erőviszonyokat:

 

MDF – 165 fő (164 MDF jelölt + 1 csatlakozó független)

SZDSZ – 94 fő (92 SZDSZ jelölt + 1 Fidesz-SZDSZ közös jelölt + 1 Agrárszövetség képviselő)

FKgP – 44 fő

MSZP – 33 fő

FIDESZ – 22 fő (21 FIDESZ jelölt + 1 FIDESZ-SZDSZ közös jelölt – Kövér László)

KNDP – 21 fő

független – 7 fő (5 ténylegesen független, + 1 Agrárszövetség, + 1 FIDESZ-SZDSZ-KDNP (!) jelölt)

 

A képviselők kétharmada 258 fő, amely az eredményekből kiolvashatóan úgy jöhetett volna csak össze, ha az MDF és az SZDSZ koalíciót köt. Az utóbbi – a vesztes – részéről nyíltan fel is merült az igény, hogy kössenek nagykoalíciót.

 

Itt érdemes ismételten egy regionális kitérőt tenni. Régiónkban Magyarország unikumnak számít abban, hogy itt nem széles ellenzéki ernyőszervezetek vettek részt az ún. funding election-ön, azaz az első szabad választáson, hanem már előtte elszeparálódtak a lényegesebb ellenzéki pártok. Lengyelországban a Szolidaritás ernyője alatt gyülekeztek, és a félszabad választás után alakítottak koalíciós kormányt a PZPR-rel. Csehszlovákiában az Občanské Fórum (cseh) és a VPN (szlovák) nyertek 1990-ben, Romániában a forradalom során létrejött, és sokáig államszervezetként is működő FSN (Nemzeti Megmentési Front), Szlovéniában pedig a DEMOS ellenzéki szervezet győzedelmeskedett. Bulgáriában is egységes ellenzék lépett föl, a Demokratikus Erők Szövetsége, amely azonban csak második helyet szerzett elsőre az utódpárt mögött. A Balti államokban úgyszintén ellenzéki ernyőszervezetek arattak az első választásokon sikert. Az NDK volt egy kicsit kuriózum, hiszen itt alapvetően a nyugati országrész bevett pártjai szerveződtek meg, ezen a szinten is előkészítvén az integrálást az NSZK-ba.

Fontos megemlíteni, hogy egyik esetben sem tudták ezek a széles, heterogén koalíciók kitölteni mandátumukat (természetesen az okok között rengeteg minden fellelhető volt), mindenhol szakadás következett be, és a következő választásokon már külön-külön mérettették meg magukat a különböző erők.

 

A magyar helyzetre visszatérve kell megállapítani, hogy egy MDF-SZDSZ szövetség, bárki is vett volna részt rajtuk kívül a kormányzásban, nem lett volna hosszú életű. Mint fentebb látható volt, a két politikai erő olyan szinten ellentéte volt egymásnak, hogy közöttük egy olajozott együttműködés nem lehetett volna elképzelhető. Ezt pedig nem csak ők sínylették volna meg, hanem az amúgy is válságos helyzettel küzdő ország.

 

 

Ebben a helyzetben köttetett meg a Paktum Antall és Tölgyessy között. (Fontos kiemelni őket név szerint, mivel félrevezető lehetne, ha csak a pártok lennének megemlítve.)

Arra mindketten rájöttek, hogy az ország érdeke most egy stabilan működő kormánytöbbség létrejötte. Stabil egyrészt azért, hogy az ország mindennapi ügyeinek vitelében szabad kezet kapjon, stabil pedig másrészt azért, hogy olyan erőkből állhasson össze, amelyek képesek az olajozott együttműködésre. Mivel az MDF-FKgP-KDNP hármasnak megvolt az abszolút többsége, ezért egyértelmű volt, hogy ők a választás nyertesei, nekik kell a kormányt megalakítani. (Bármennyire is kínos volt a kisgazdák szereplése bizonyos szempontból, bár ezeket Antall személyes tekintélyével mindig tudta rendezni.)

 

Két nagyon fontos buktató állt a megalakítandó kormány előtt: Az egyik az, hogy minden lényeges (pl. a költségvetésről) kérdésről kétharmados többséggel lehetett csak dönteni, a másik pedig az, hogy a kormány tagjait egyenként is meg lehetett volna torpedózni, következmények nélkül. Ez pedig egy olyan átmeneti időszakban, amikor rengeteg újdonsült politikus lép színre, ráadásul különböző politikai háttérrel, végzetes lehetett volna. (Elég például a kisgazda miniszterekre gondolni, akiknek a sima leváltását valószínűleg jó pár esetben jó pár MDF-honatya is támogathatta volna.)

 

A Paktum ezeket a kérdéseket rendezte legfőképpen. Tölgyessy az ellenzék nevében belement a kétharmados többséget igénylő törvények radikális redukálásába. Jogilag ez azt jelentette, hogy az Alkotmányban nevesítve felsorolták azokat a tárgyköröket, melyekben csak a jelenlévő képviselők kétharmadának támogatásával lehet törvényt hozni, illetve változtatni. Addig ez nem volt taxatíve nevesítve, hanem általánosságban megfogalmazva, azonban ez minden lényeges tágykörre vonatkozott.

Így a kormányzás mindennapi folyása biztosítva lett, a demokratikus berendezkedést leginkább érintő kérdések azonban továbbra is a szélesebb konszenzust igénylő kétharmados szabály védelme alatt maradtak.

 

A paktum másik fő része a konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetése volt. Ez azt jelenti, hogy bizalmatlansági indítványt csak és kizárólag a miniszterelnök ellen lehet benyújtani, de azt is úgy, hogy megjelölik az új megválasztandó kormányfő személyét. Ezzel egyrészt lehetetlenné teszik az egyes, adott esetben gyengébben teljesítő miniszterek „levadászását”, másrészt pedig kizárják az olyan interregnumok kialakulását, melyben egy kormány már ugyan bukott, de nincs konszenzus az új miniszterelnök személyében.

 

E két kérdésben az SZDSZ (Tölgyessy) engedett az MDF (Antall) javára. A legnagyobb ellenzéki párt mindennek cserében a legfőbb közjogi méltóság, a Köztársasági Elnök pozícióját kapta.

A négyigenes népszavazás elodázta az államfő megválasztását a képviselőválasztás utánra, de ez ekkorra ismét időszerűvé vált. A helyzetet úgy oldották meg, hogy egészen addig a Házelnök, Szűrös Mátyás töltötte be ideiglenes jelleggel a Köztársasági Elnök pozícióját. Még az utolsó állampárti parlament hozott egy olyan jogszabályt, melyben a választás módjáról rendelkezik. Az már a kerekasztal-megállapodás idején világos volt, hogy „rendes” esetben a parlament választja az államfőt, ezt pedig ez a jogszabály is megerősítette. Viszont arról is rendelkezik, hogy az első alkalommal (azaz valamikor 1990 nyarán) választandó elnököt még a választópolgárok válasszák. Ezt a nem túl elegáns maradványt is ki kellett gyomlálni a jogrendszerből a paktum során, így már a legelső elnököt is a képviselők választhatják meg.

A paktum azt tartalmazta, hogy a Köztársasági Elnök az SZDSZ politikusa, ráadásul nevesítve – Göncz Árpád személyében.

A nevesítés a leendő miniszterelnök, Antall József számára volt fontos. Mint látható volt, a két nagy párt közötti kölcsönös bizalmatlanság uralkodott, ezért volt fontos olyan személyt választani, akivel a kormányfő személyesen jó viszonyban van, így esett a választás Göncz Árpádra, Antall jó barátjára.

 

Göncz megválasztása a nyár végén valósult végül meg, addig Házelnökként töltötte be e tisztséget, ideiglenes jelleggel. (Az ok egy Király Zoltán által kezdeményezett, és a szocialisták által támogatott népszavazás volt, mellyel a Paktummal ellentétesen mégis közvetlenné akarták tenni az elnökválasztást. Ez azonban érdektelenségbe fulladt.)

 

 

A Paktum értékelése során egyértelműen meg kell állapítani, hogy akkor – potenciális lehetőségeikhez mérten – a szabad demokraták mondtak le több dologról a kormányozhatóság érdekében. A paktum nélkül gyakorlatilag szabadon játszhatták volna a felelőtlen ellenzék szerepét, egészen a vélhetően rekordgyorsasággal bekövetkező kormánybukásig. A cserébe kapott pozíció első látásra nem tűnhetett túlságosan erősnek, később azonban ez mégsem volt ennyire egyértelmű.

Antall megnyerte magának a stabil kormányzás lehetőségét, melyben ezt követően csak a koalíciós partnerekkel kellett tudnia szót érteni.

 

 

A paktum fogadtatása

 

A paktum fogadtatása mindkét párton belül rendkívül rossz volt, hiszen a csúcsvezetőket leszámítva senkit sem avattak be, ahogy a többi párt vezetését sem. Az SZDSZ-en belül a megállapodás megkötése miatt a „kemény mag” által már eleve bizalmatlanul figyelt Tölgyessy Péter még nehezebb helyzetbe került. Tölgyessy mindenesetre óriási szolgálatot tett a magyar demokrácia fejlődésének ezzel, hogy rövid távú pártérdekeit félretéve le tudott mondani igen komoly jogkörökről. A párt többi vezetője viszont nehezményezte ezt, hiszen ezzel erős ütőkártyákról mondtak le önként. Tölgyessy ezt követően is igyekezett a konstruktív ellenzékiség politikáját folytatni, amelyet a népi-urbánus ellentét által sokkal inkább befolyásolt „kemény mag” olyan szinten nem nézett jó szemmel, hogy még az év vége előtt megbuktatták a frakcióvezetői pozíciójából.

Nem meglepő, hogy az MDF-en belül épp a népi szárny fogadta legnagyobb ellenérzésekkel a megállapodást. A helyzet annyiban hasonló, hogy ők is egyre kevésbé bíztak meg a kívülről jött Antallban, amely párton belüli ellentétekhez is vezetett. A miniszterelnököt a rendszerváltozás elárulásával, „paktumpolitikával” vádolták meg. Antall azonban ezt a helyzetet sokkal könnyebben tudta kezelni, hiszen nyomta őket a kormányzás felelőssége, valamint az Antall pótolhatatlanságába vetett hit, ami miatt egy esetleges lázadás sikere eleve kétséges volt. Csurkáék későbbi kizárása éppen ezt bizonyítja.

 

 

A Paktum következményei

 

A Paktum egyik legszembeötlőbb következménye az volt, hogy – a térségben egyedül – a Kormány kitöltötte megbízatási idejét. (Formailag a miniszterelnök halála miatt ez nem így van, azonban az új, Boross Péter vezette kormány megalakítása is Antall végakarata szerint történt, ugyanazon politikai és parlamenti hátországgal.) A rendszerváltozás kezdeti szakaszát tehát sikerült parlamenti válság, és a taxisblokádot leszámítva komolyabb megrázkódtatások nélkül levezényelni.

 

A Paktum másik oldala, megkerülhetetlen tényező, a Köztársasági Elnök működése. Magyarországon a mai napig az a kép él az állampolgárok szemében, hogy Göncz Árpád tíz éven keresztül „a nemzet nagypapája” volt, az ország legnépszerűbb politikusa, minden tekintetben a politikán felül álló személyiség. Ez azonban csak 1993-1994 után igaz ebben a formájában. Elnöksége első éveiben Göncz ugyanis egyértelműen politika szerepet vállalt, jogkörét félreértelmezve helyezte magát a kormány „alkotmányos ellensúlya” pozíciójába. Ilyen pozíció valójában parlamentáris rendszerben nem létezik, mint ahogy ezt az Alkotmánybíróság határozatai is megállapították a ciklus során.

Mivel jogi szempontból sikerült megállapítani az egyértelmű felelősségi rendszereket, hosszú távon nem okozott, nem okozhatott gondot ez a konfliktus a kormányzásban, azonban szimbolikus szempontból sokat rontott a kormány-államfő viszonylatban, és általánosságban, a magyar politikai rendszer egészét tekintve.

 

 

 


Szólj hozzá!

Címkék: mszp fidesz szdsz mdf gyurcsány ferenc rendszerváltozás 1990 antall józsef tölgyessy péter göncz árpád paktum

A bejegyzés trackback címe:

https://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr51962643

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.