HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Létrejöhet-e valaha igazi liberális párt Magyarországon? - 2. rész

2010.01.14. 18:43 :: tothh

Kóka János szerepe

 

Az SZDSZ szempontjából a Gyurcsány-féle hatalomátvétel amiatt is mérföldkő volt, mivel akkor kapták meg az újdonsült miniszterelnöktől azt a politikust, aki a párt egyik későbbi vezető személyisége lett, és a kudarc egyik legnagyobb kovácsa.

 

Gyurcsány színrelépése már csak azért is különleges, mivel az ambiciózus miniszterelnök személyében hirtelen riválisra találtak a liberális értékek képviseletében. Gyurcsány azonban tudta, az SZDSZ nélkül lehetetlenség nyerni, ezért inkább szövetségest kívánt bennük találni. Erre a szövetségesi szerepre „találta meg” Kóka Jánost, az ELENDER korábbi ügyvezetőjét, egy alig harminckét éves milliárdos üzletembert. Kóka választása akár telitalálat is lehetett volna, hiszen egy ilyen fiatalon ilyen szép karriert befutó személyiség valóban hitelesen tudta volna képviselni a gazdasági liberalizmus előnyeit hirdető próféta szerepét. Kóka esetében azonban – sajnos jó magyar módra – nem ez állt fenn: Kóka meggazdagodását alapvetően állami megrendeléseknek köszönheti – a korábban épp az SZDSZ vezette oktatási tárcától.

 

Kóka mindenesetre berobbant a politika horizontjára, ahol üstökösként kezdett felfelé ívelnie a pályafutása. Először gazdasági miniszter lett, ahol kapásból a gazdasági liberalizmus előnyeit kezdte el propagálni. Kóka sikerembersége azonban pont fordítva sült el. Már az első hónapokban kiderült, hogy az ifjú miniszter meglehetősen nagyképű, és a vele szemben állást foglalókkal lekezelő a stílusa, saját véleményén kívül másét nem (még párttársaiét sem) nagyon volt hajlandó elfogadni. Szintén megosztóvá tették azok a kijelentései, melyekkel azokat illette, akik nem tudnak a hagyományos „szabad versenyes” környezetben sikeresek lenni. Az SZDSZ-ben mindenesetre hamar népszerű lett, főként a „régi gárda” köreiben. Már ekkor kezdték pedzegetni, hogy esetleg ő vehetné át Kunczétól a pártot.

 

Ez utóbbi már a második Gyurcsány-kormány regnálása alatt történt meg. Az integráló személyiségnek tűnő Kuncze félreállása azonban a vártnál nagyobb szembenállást eredményezett a pártban. Ennek oka igen prózai: a mindig a párt vezetését átvenni szándékozó „fodoristáknak” csak a nagy tekintélyű Kuncze lelépésével teremtődött valós esélye a győzelemre. A pártelnöki székért való vetélkedéstől kezdve számolható a közbeszédben az SZDSZ kókista-fodorista megosztottságának jellemzése.

Kóka János nem csak önjelölt volt a párt elnöki tisztségére, hanem a korábbi vezető politikusi garnitúra tagjai is egytől egyig a gazdasági miniszter mögött sorakoztak föl. Szakpolitikai témákban a Kóka megválasztását támogatók inkább a gazdasági, a Fodor mögött állók leginkább az emberi jogi liberalizmust emelték ki.

 

Valójában teljesen indokolatlan a párt e meghatározó erőcsoportját a „kókisták” jelzővel való illetése. Kóka János nem vezetője a csoportnak (ahogyan Kuncze Gábor sem volt igazi vezető), hanem legfeljebb ennek az irányzatnak a megjelenítője. A Kóka, illetve a csoport nevéhez köthető programpontok pedig leginkább a párt öregjeitől (Pető, Magyar, Eörsi, stb.,), vagy pedig Kóka mentorától, Gyurcsány Ferenctől származnak. Ez a megállapítás továbbra is igaz, hiszen Kóka viselkedése alapvetően az MSZP politikai érdekeinek, valamint az SZDSZ régi vezetősége, illetve a holdudvar gazdasági érdekeinek feltétel nélküli képviselete. Ez a csoport már letett arról, hogy az SZDSZ önálló politikai arcélét kívánja megjeleníteni.

Az SZDSZ élén álló csoportosulás gyakorlatilag az egész pártot az MSZP-hez képest kívánta meghatározni, kísérletet sem téve arra, hogy az egész palettához képest pozícionálják magukat.

Mint látható volt, ez az egész jelenség a párt közel húsz éves múltjára vezethető vissza: Az SZDSZ se veled, se nélküled helyzetbe került a szocialistákkal, ez pedig két cikluson át kormányozva már a párt önálló arcélének veszélyeztetéséhez vezet.

 

Ebben a helyzetben óriási eséllyel kecsegtetett (volna) a koalícióból való kilépés. A kilépéssel együtt azonban meg kellett volna történnie a párt programjának és pozíciójának az újradefiniálásának. Ez azonban nem történt meg, az SZDSZ két szék között esett a pad alá. Egy ellenzéki létet akkor érdemes választani, ha egyrészt valóban a kormánnyal szemben lépnek fel, másrészt pedig rendelkeznek valódi alternatívájával a kormány programjának. Jelen esetben egyik sem állt fönn. Az első feltételhez az SZDSZ-nek legalább Gyurcsány távozását el kellett volna érnie, ezzel megkérve egy kisebbségi támogatás árát. Ha pedig ez nem megy, akkor el kellett volna fogadnia az előrehozott választásokat, de ezt sem tette. Így valójában semmi értelme nem volt a koalícióból való kilépésnek, ezért kívánta Fodor Gábor 2008 őszén válaszút elé állítani a szocialistákat.

 

 

Fodor Gábor tragédiája

 

Fodor Gábor 2008 nyarán hosszú várakozást követően került be a pártelnöki székbe. Már lassan tíz éve ő volt ekkorra a párt belső ellenzékének a vezetője, és végre ekkor megkapta az esélyt a bizonyításra. Legalábbis azt hihette, hogy megkapta, ugyanis a valóságban ő sem kapta meg a valódi esélyt, ahogyan Tölgyessy Péter sem, pedig Fodor jóval kevesebbet akart, mint amit annak idején Tölgyessy. A párt nagy öregjei továbbra is a maguk kezében tudták a legfontosabb informális csatornákat, a frakciót pedig Kóka János frakcióvezető uralta.

 

Fodor a pártelnökség átvételekor nehéz örökséget vett a vállára. Nem sokkal előtte lépett ki a Kóka-féle vezetés a koalícióból, esélyt kínálva a megújulásra. Fodornak mindenképpen stratégiát kellett találnia az ellenzéki létre. Meg is született augusztus végére a terve: Ha a Gyurcsány-kormány nem képes érdemi lépéseket tenni, alakuljon szakértői kormány, ha pedig ennek nem lenne többsége, jöjjön az előrehozott választás. Ezen a ponton bukott meg Fodor Gábor. Fodor bármilyen jó stratégiával is állt volna elő a párt számára, azt a „régi gárda” akarata ellenére nem tudta volna keresztülvinni. Emlékezetes, ultimátumszerű bejelentése után mekkora össztűz érkezett a pártelnökre, hogy egyszerűen nonszensz az, amit szeretne. Ma már nyilvánvalóan látszik, hogy egyáltalán nem volt nonszensz Fodor ötlete(20).

Akkor mégis az SZDSZ elitjének (akik egyébként a frakció többségét is adják) az érdeke az agonizáló Gyurcsány-kormány életben tartása volt. Ennek okai ma még részben ismeretlenek, azonban azt le kell szögezni, hogy a frakcióban a többség három olyan „régi nagy” képviselő által van meg, akik deklaráltan nem kívánják folytatni politikai élvonalbeli pályafutásukat. Ez által azt meg kell állapítani, hogy az ő érdekük nem esett egybe azokéval, akik hosszú távra kívántak a liberális párttal tervezni(21).

 

Fodor ott követte el pártelnöksége legnagyobb hibáját, amikor látván azt, hogy a frakció nemes egyszerűséggel tesz a pártelnök véleményére, és a saját véleménye után megy, azon nyomban nem adta be a lemondását. Fodornak nyilvánossá kellett volna tennie, hogy ebben a pártban ellenszélben nem lehet politizálni. Ehelyett a pártelnök – saját későbbi bevallása szerint is a pártegység érdekében – totálisan elállt eredeti programjától, és beállt a frakció többsége által képviselt vélemény mögé. Mindezt betetézte azzal, hogy Gyurcsány utódjának kiválasztásakor – szintén a pártegység miatt – ismételten az ellentábora álláspontját tette magáévá, az előrehozott választás elutasításával. Fodor elnöksége számára már csak azért is megpecsételő volt lépése, hiszen ezzel korábbi legfőbb támogatóival (például Béki Gabriellával, Gulyás Józseffel, illetve Szent-Iványi Istvánnal) ment szembe. Ezzel az ún. „Fodor-szárny” meg is szűnt ténylegesen létezni.

 

A totális bukást hozó EP választási eredmény után Fodor – mint oly sokszor – úriemberként viselkedett és levonta a konzekvenciákat. Rajta kívül csak egy valaki tette ezt még meg, az amúgy nem úriemberszerű megnyilvánulásairól ismert Horn Gábor kampányfőnök. Horn pályafutása eleve érdekes volt: Sok éven át szorosan együttműködött a Kuncze-féle vezetéssel, majd Kóka János elnökké választását támogatta. Fodor elnökké választása után azonban beállt a pártelnök mögé, és később sem működött együtt a „Kóka-csoport” tagjaival, az EP-választás után pedig eltűnt a frontvonalból.

 

Fodor a bukás után rögtön az ellenfelei kereszttüzébe került, és gyakorlatilag őt nevezték meg egyszemélyben a katasztrofális szereplés okozójának.

 

 

 

A szétesés határán

 

A katasztrofális választási eredmény után a pártelnök törvényszerű lemondásán kívül a pártban bekövetkezett a totális káosz állapota.

 

 

 

 

 

A „régiek” a „Magyar Olajfában”

 

2008 végén, a világgazdasági válság előestéjének környékén merült fel a hazai politológiai szakma által is előszeretettel emlegetett „Magyar Olajfa” koalíció lehetősége. Ez az elnevezés a kilencvenes évek közepének Olaszországában létrejött l’Ulivo nevű formációból jön. A párhuzamot, melyet a magyar példához állítottak, az jelentette volna, hogy különböző ideológiai mezőből érkező politikai erők alkottak szövetséget valamilyen cél érdekében, avagy valami ellen(22). A magyarországi esetben éppen az utóbbi lett volna az összefogás releváns oka. Az ok pedig a Fidesz, és ezen belül Orbán Viktor „túlhatalmának” megakadályozása volt. Ez a túlhatalom konkrétan a kétharmados (azaz alkotmányozó) többség megszerzését jelenti, amerre a szavazói áramlás, valamint a választási rendszer sajátosságai miatt jelen pillanatban reális esélye van. A résztvevők a következők lettek volna: Természetesen az MSZP (amely maga is egy szerteágazó és sok érdeket megjelenítő konglomerátum, amit jó részben a jobboldaltól való páni félelem tart össze), a volt (?) koalíciós partner, az SZDSZ, harmadikként pedig új szereplőként az MDF(23). Ez a koalíció a Fidesz-ellenes erőket fogná össze. Célja feltételezhetően az, hogy a két kis párt más esetben elveszett szavazatot jelentene, amely a baloldalt gyengítené(24). Ekkor az nem valósult meg, az EP-választások eredménye azonban félelemmel kelthette el az egész jobboldal-ellenes társaságot.

Az szdsz-es elnökváltást követően a régi kemény mag képviselői látványosan távolságot kívántak tartani a pártvezetéssel, sőt tömegesen léptek is ki a pártból. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az országgyűlési képviselőcsoport nagyobb része az ő követőik közül kerül ki. Az újonnan megválasztott pártelnök, Retkes Attila – a szerző véleménye szerint – helyesen elhatárolódott az ő döntéseiktől, technikai frakciónak nevezve a csoportot. A frakció tagjai közül többen pedig az úgynevezett „Szabadelvű Polgári Egyesület” elnevezésű, párttá alakulni kívánó egyesülethez csatlakozott. Ez az egyesület tulajdonképpen a párt korábbi „kókistáinak” a gyűjtőhelye. Tekintve a szavazói piac alakulását, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ez a szerveződés önállóan esélytelen lenne a törvényhozásba való bejutásra. A hatás, amit ez elérhet, az a hivatalos, azaz a Retkes Attila vezette SZDSZ gyengítése lehetne.

Amit valószínűsíteni a nyilatkozatokból, illetve a vezető személyiségek elmúlt évekbeli politizálásából lehet, az az, hogy az országgyűlési választás előtt bejutó esélyes helyen szerepelhetnek az MSZP különböző listáin.

 

 

 

 

 

Retkes Attila elszalasztott esélye

 

Retkes Attila gyakorlatilag teljesen új szereplőként jelent meg tavaly nyáron a nagypolitikában, országosan addig egyáltalán nem volt ismert. Hozzá hasonlóan az új Ügyvivő Testület tagsága is újoncnak számított az országos politizálás porondján.  Retkes a korábbi hírek szerint Demszky Gábor főpolgármester „kitaláltja”, azonban megválasztását követően máris markáns politizálásba kezdett. Olyannyira markáns politikába, hogy már Demszky is kihátrálni kezdett mögüle. Retkes pártelnöki belépője 17 év óta nem látott hatalmas vihart kavart a pártban. Bocsánatot kért az elkövetett hibákért, a korrupcióért, a párt politikusainak arroganciájáért, a nemzeti érzések elhanyagolásáért, vagy akár kigúnyolásáért. Ezt követően dühödt támadások indultak az újdonsült elnök ellen. A támadások főként a „régiek” részéről indultak, és megindult a legendás, alapító tagok kilépése is. A vádakban legfőképp az fogalmazódott meg, hogy az SZDSZ-nek nincs miért bocsánatot kérni, sok eredményt értek el, és az új elnök programja antiliberális.

 

Ekkor úgy tűnt, Retkes és csapata valódi LIBERÁLIS fordulatot hirdet meg, amely esélyt adhat annak, hogy egyszer, valamikor talán egy valódi liberális párttá alakulhasson az SZDSZ.

Ha jobban megvizsgáljuk az SZDSZ húsz éves tevékenységét, igen kevés az az eredmény, amelyet a párthoz, illetve annak is a kemény magjához köthetnénk. A magyar oktatási rendszerben káosz uralkodik, és az egészségügy is ennek határára sodródott szabaddemokrata irányítás alatt. Épültek ugyan fontos utak és hidak az országban, azonban az útépítések nagy részét elválaszthatatlanul körbelengi a korrupció szele.

 A többségi társadalom és a kisebbségek együttélése a legproblematikusabb az elmúlt húsz évet tekintve, és ténylegesen megerősödtek a radikális erők az országban, sok  helyen elterjedt az önbíráskodás. Az SZDSZ által mindenáron védeni kívánt kisebbségekkel szemben az ország egyre nagyobb részének képződnek averziói.

 

Egyetlen sikert mégis sikerült elérniük: Hét éven át nem Orbán Viktor volt a miniszterelnök. Jövőre azonban mindezt kétharmaddal teheti, azaz ez is „jelentékeny” eredmény.

 

Valójában tehát nincsen olyan érték, amelyre az SZDSZ az új elnökre megválasztását követően támadó tagjai hivatkozhatnak. Egy önmagát komolyan gondoló pártvezetésnek nem lett volna szabad kétségbe esnie a kilépési hullámtól, a rágalmazásoktól, a petícióktól. Mindez egy elég jól körülhatárolható kör megnyilvánulása volt, akik húsz éven keresztül komoly értelmiségi és politikai pozíciókban éltek – mint fentebb láthattuk, teljesen értelmetlenül. Retkes Attilának nem lett volna szabad könnyeket eresztenie a kilépések miatt, mert minden ilyen kilépés esélyt adhatott volna egy valódi liberalizmus megteremtéséhez. Úgy tűnik, Retkes nem is rettent meg a kilépésektől, hiszen még az ősz folyamán is bátran konfrontálódott a pártvezetést támadó frakcióval, amikor arról beszélt, hogy az SZDSZ-nek többé nincs frakciója.

Az elmúlt hónapokban azonban úgy tűnik nemcsak hogy lelohadt Retkesék lelkesedése, hanem ők maguk is visszatagozódnak abba a balliberális erőket tartalmazó sorba, amelynek a politikáját 2009 nyarán és kora őszén még ők maguk is messzemenőkig elutasították. Ennek a folyamatnak a betetőzése lett az, hogy mára integrálódnak abba az új politikai formációba, amely Dávid Ibolya és újdonsült balliberális szövetségesei körül alakult ki.

 

 

 

Átdiffundálódás Dávid Ibolya Olajfájába

 

Bár már 2006-ban is rengeteg támadás érte jobbközép-konzervatív oldalról Dávid Ibolyát, azt talán még legvérmesebb bírálói sem tudták elképzelni, amit a 2010-es választásokra való felkészülés címén folytat „pártjával”, az „MDF”-fel együtt(25).

 

Dávid Ibolya gyakorlatilag felmérte az MSZP nagyon mélyen gyökerező és súlyos válságát, valamint azt is, hogy parlamentáris demokráciákban hosszú távon nem alakulhat ki egyetlen szereplő túlsúlyos dominanciája(26). Jelen pillanatban úgy tűnik, Dávid Ibolya össze akarja állítani az Orbán Viktor hosszabb távú hatalma ellen aktívan fellépők gyűjtőalakulatát. Dávid célja az, hogy Bokros Lajos vezetésével fel tudjon épülni egy alapvetően a balliberális eszmevilágon alapuló, hangsúlyozottan Orbán-ellenes néppárt, amely akár a Fidesz kihívójának szerepére is törhet. Ennek a folyamatnak a keretében igyekeznek minél több személyiséget integrálni más balliberális szerveződésekből, új mozgalmuk részére(27).

 

Ennek részeként tárgyalásokat folytattak mind „régi” SZDSZ(28) -es tagokkal, majd pedig kisebb fordulatként már a hivatalos, Retkes Attila nevével fémjelzett SZDSZ-szel. Úgy tűnik a tárgyalások sikerrel járnak, azaz fontos SZDSZ politikusok juthatnak befutó helyhez Fórumos listákon. Ezzel gyakorlatilag az SZDSZ-nek bevégeztetik, hiszen önálló megmérettetésnek innentől kezdve nincs értelme, ahogyan önálló működésnek sem. Bejutó helyre kerülő kádereik (illetve különböző önkormányzati pozíciókat megcélzó társaik) pedig a Dávid-féle Magyar Olajfában, azaz egy szélesebb gyűjtőmozgalomban képzelhetik el jövőjüket.

 

Az igazi liberális térfél ezzel gyakorlatilag teljesen kiürül. A kérdés csak az, hogy lesz-e pénz, erő, akarat illetve türelem végre egy valódi liberális típusú párt létrehozására.

 

Egy valódi magyar liberális erőnek legkorábban 2018-ban lehet esélye a parlament közelébe jutni, de ezt akkor is csak kilenc év kőkemény munkájával érhetik el. Egyrészt szervezetileg kell felépíteni egy pártot, olyan tagsággal, akik hitet tesznek az építkezés mellett. Az új párttagságra a korrupció semmilyen árnyéka sem vetődhet. Másrészt pedig tartalmilag kell definiálni a pártot. Természetesen a liberális törekvésektől sem gazdasági, sem pedig emberi jogi vonatkozásban nem szabad eltérni, hiszen pont itt rejlik a lényeg. Kerülnie kell azonban a doktrinerséget, el kell fogadnia, hogy a sajátján kívül más releváns vélemény is létezhet a kérdésekben. Ez persze nem jelenti a konzekvensség feladását a kérdésekben, elsősorban a másik fél véleményének meghallgatásában kell változni.

 

Nem kerülhető el egy igazi liberális pártban a konzervatív oldallal való párbeszéd. Mint láthattuk, az SZDSZ-ből ez majdnem teljesen hiányzott. Tölgyessy és Fodor bátortalanul próbálkoztak vele, de egyikük sem lehetett sikeres pártjuk kemény magjának határozott ellenállása miatt. Fel kell adnia a liberálisoknak mindenekelőtt azt az alapállást, ami a Fideszt, illetve a mérsékelt jobboldalt a demokrácia ellenségei közé sorolja. Hosszú távon azonban a koalíciós partnerséget is elképzelhetővé kell tenni, természetesen a programok kompromisszumos egyeztetése révén. Általában egy konzervatív párt és egy liberális párt például gazdaságpolitikai kérdésekben meg tudja találni az alaphangot.

A Fideszhez, illetve a politikai jobboldalhoz való közeledés természetesen nem jelenti a baloldallal való kapcsolatok elutasítását, egy liberális pártnak mindkettővel potenciális partnerséget kell ápolnia. A szocialistákkal kapcsolatban viszont mindenképpen vissza kell menni az eredeti, 1989-es álláspontokhoz. Ez a pártállami múlttal való tényleges szembenézéshez való ragaszkodást jelenti. Emellett ebben a kapcsolati körben is következetesen ki kell zárni a különféle közös korrupciós ügyek esélyét is.

 

 

 

Az LMP jelentette kihívás

 

A magyar politikai paletta legújabb ereje a Lehet Más a Politika elnevezésű alapvetően a jelenlegi elit bírálatára építő formáció. Az LMP vezetői, illetve főbb támogatói között szép számban találhatunk olyan személyiségeket, akik korábban a liberális, illetve „jogvédő” értelmiséghez tartoztak. Az LMP számára mindenesetre komoly presztízscél volt, és presztízsgyőzelem lett az SZDSZ-nél való jobb szereplés. Az SZDSZ vezetői és a liberális értelmiségiek részéről születtek olyan vélemények is, amelyek az SZDSZ csúfos bukásának egyik okaként az LMP fellépését is felelőssé tették. Bár tagadhatatlan, hogy volt SZDSZ-esek szavaztak át az LMP-re, ezt inkább egy fordított jellegű folyamatként aposztrofálhatjuk. A szerző határozott véleménye ugyanis az, hogy az új párt szavazói igazából most találhatták meg a maguk számára fontos értékeket képviselő pártot, és eddig „jobb híján” választották a retorikájában leginkább jogvédőnek mondható SZDSZ-t. Az új erő ezt a kényszert megszűntette, és az LMP kommunikációjának fókuszában többek között az is szerepelt, hogy az SZDSZ nem tesz semmit ezekért az erőkért.

Közkeletű vélekedés közéletünkben az, hogy az LMP az SZDSZ helyébe léphet, illetve ő töltheti be a liberális párt szerepét hosszú távon a politikai palettán. Ez alapvetően téves következtetés. Bár az LMP-nek lenne helye a magyar felhozatalban, és lenne is igény a hosszú távú részvételükre(29), alapvetően nem az SZDSZ vagy a liberálisok helyét fogja betölteni, hanem egy eddig lefedetlen réteget. Ők inkább zöld karakterűek lennének, és a jogvédőség is inkább hangsúlyos náluk, mint a liberális szavazóknál.

A megszervezendő liberális erőnek tehát akkor is lehet esélye – hosszas építkezés és programadás után – sikerrel szerepelni, ha az LMP hosszú távon is gyökeret ereszt a magyar politikai életben.

 

 


 

(19) http://hvg.hu/itthon/20090715_szdsz_tarsadalmi_beagyazottsag.aspx?s=2009715nl

(20) Bár a szerző osztja az újdonsült pártelnök, Retkes Attila véleményét, miszerint ez nem szakértői kormány, hanem alapvetően MSZP-kormány, nem tagadhatjuk el azt a minőségi különbséget, amely a Bajnai-kormány néhány hónapja és a kisebbségi Gyurcsány-kormány egy éve között van, természetesen az előbbi javára.

(21) Napjaink nyilatkozatai nevezett egyénektől tökéletesen megerősítik ezt. Árulkodó egyrészt Pető Iván nyilatkozata, mely szerint SZDSZ nincs, ő viszont a parlamentben képviselőként „teszi a dolgát”.

(22) Az olasz politikai rendszer, és ezen belül a pártrendszer teljesen átalakult a kilencvenes évek elejének botrányai következtében. Az azóta kialakult rendszert az jellemzi, hogy van tulajdonképpen két nagy tömb, egy jobboldali gyűjtőmozgalom, illetve egy baloldali gyűjtőmozgalom. Egészen az előző évig (2008), mindkét tömb meglehetősen heterogén volt. Mindkét „oldalra” érkeztek különféle múltú szakadványok, avagy új mikropártocskák. A tavalyi választásra megpróbálkoztak a homogenizációval, létrehozva a Silvio Berlusconi nevével fémjelzett „Szabadság Népe” nevű pártot, valamint a Weltroni-féle baloldali Demokrata Pártot.

(23) A Magyar Demokrata Fórum változatos történelme, egészen a párt kriminalizálódásáig a sorozat egy következő részének lesz a témája.

(24) Itt fontos megjegyezni, hogy a legfrissebb kutatások szerint az MDF már nem a jobboldaltól, hanem a baloldaltól vesz el szavazatot.

(25) Az idézőjel alkalmazása itt nem a cinizmus megjelenődése kíván lenni. A párt, illetve MDF szavak azért kerültek idézőjelbe, mert jelen pillanatban úgy tűnik, hogy Dávid Ibolyáék egy jóval szélesebb, és egyelőre nem pártkeretek között működő mozgalomban tervezik a jövőre való felkészülést. Ebben az esetben párhuzamosan halad egymás mellett a régi MDF, mint párt felmorzsolódása, valamint egy új, szélesebb, és egyelőre lazább alapvetően balliberális gyűjtőmozgalom folyamatos kifejlődése.

(26) Nagyon fontos a túlsúly kihangsúlyozása, azaz itt nem egy 1954 utáni japán, vagy 1945 és 1992 közötti olasz rendszerről beszélünk, ahol domináns első párt mellett, folyamatosan létezett egy erős, bár hatalomba bekerülni nem tudó ellenzék.

(27) A folyamat teljes kifejtése egy másik tanulmány témája lesz.

(28) Korábban esetleg MSZP-mandátumra aspiráló

(29) Fontos megjegyezni, hogy bár az LMP-nek valószínűleg van 5%-nyi potenciális szavazója, a választási rendszer sajátosságai miatt viszont csekély esélyt látunk a 2010-es parlamentbe kerülésre: Mivel ahhoz, hogy mindenki szavazni tudhasson az adott párt listájára, mind a 20 területi listán szerepelniük kell, ehhez pedig komoly infrastruktúra, és a támogatók országos szóródása szükséges. Egy – egyelőre – erőteljesen Budapest-centrikus pártnál ez jelentős probléma, amit rövid idő alatt nehéz lesz orvosolni.

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kóka szdsz fodor kuncze liberális

A bejegyzés trackback címe:

https://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr51672672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.