HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Létrejöhet-e valaha igazi liberális párt Magyarországon? - 1. rész

2010.01.14. 18:08 :: tothh

Napjainkban ér véget az SZDSZ nevű, önmagát liberálisnak definiáló párt önálló története. Az elemzők jó része szerint ezzel Magyarországon teljesen megszűnik a klasszikus liberalizmus, azaz a szabad demokraták jelentékeny űrt hagynak maguk után. Ezen véleményeket az LMP szárnybontogatása sem tudja megváltoztatni, hiszen ez inkább egy zöld értékeket képviselő anti-establishment párt. Ezen, a magyar politikában domináns véleményekkel szemben azonban jelen sorok írója úgy véli, hogy az SZDSZ eltűnése adhatja meg Magyarországon egy valódi, a szó klasszikus értelemben vett liberális párt kialakulására az esélyt. Ez az esély nem először jelent meg a magyarországi demokratikus berendezkedés húsz éve alatt: Először Tölgyessy Péter SZDSZ elnökké választása esetén, majd pedig tavaly nyáron, amikor úgy tűnt, az SZDSZ eddig ismeretlen új vezetése gyökeresen hátat fordít a korábbi rossz politikának. Ezzel a lehetőséggel azonban az új vezetőség nem élt, sőt, maradék hitelét felélve a párt önfeladása mellett döntött. Most azonban ez ad új esélyt a liberális gondolat hazai kibontakozása előtt.

 

A három nagy pártcsalád és szellemi vonulat közül a huszadik század második felére egyértelműen a liberálisok lettek a harmadikak, messze lemaradva a konzervatív és szocialista-szociáldemokrata csoportoktól. Ennek egyik oka az, hogy az úgynevezett „liberális minimum” programpontjai szerte a nyugati demokráciákban elfogadottak lettek, és alapértékei a konzervatív, illetve a szocialista pártoknak is. A másik ok pedig az, hogy a választójog tömeges kiterjesztésével, a legnagyobb választói tömeget képviselőknek nem igazán szimpatikusak a liberalizmus gyenge, be nem avatkozó államot kívánó elvei, hanem sokkal fogékonyabbak egy szociális hálóra, amelyet viszont a másik két ideológiai és politikai csoportosulás is támogat.

Mindennek ellenére Észak, illetve Nyugat-Európa országaiban mindenütt jelen vannak erős liberális pártok, és általában az ún. harmadik erőt képviselik. Mivel a kontinentális választási rendszerek csak a legritkább esetben eredményeznek egypárti abszolút többséget, ezért a koalíciókötés szerepe megerősíti a harmadik legerősebb pártok helyzetét. A liberális erők éppen ezért nagy eséllyel tudnak a fenti országokban a „mérleg nyelve” lenni, ennek viszont az a feltétele, hogy nyitottak legyenek mind a bal, mind a jobboldali nagyobb pártok felé(1).

 

Magyarországon azonban ez a fajta liberális párt hiányzott az elmúlt húsz évben, és ez, valamint az eszmét hirdető SZDSZ politikai lépései többek között az egész liberális eszme diszkreditálódását is eredményezték.

A liberális irányvonalát zászlajára tűző legjelentősebb hazai erő nem tudott egy klasszikus, nyugati típusú „mérleg nyelve” liberális párt lenni. Bár mondhatni, 2002-ben és 2006-ban is szükséges volt az SZDSZ szereplése a kormányban, közelebbről vizsgálva az MSZP-SZDSZ koalícióknak nem volt alternatívájuk, ennek oka pedig az SZDSZ „kemény magjában”, illetve az értelmiségi holdudvarban keresendők. Az SZDSZ valójában sosem tudott kilépni az utódpárt árnyékából, és komoly esélye 1992 óta sosem merült fel annak, hogy bárminemű együttműködés jöhetne létre a konzervatív oldal és a liberálisok között.

 

 

A gyökerek

 

Az SZDSZ gyökerei – melyek a későbbi politizálását is alapvetően meghatározták – egy elsősorban fővárosi, reformkommunista eszmei körhöz(2) vezethetők vissza. Ez a  csoportosulás az 1970-es évek elejétől egészen 1987/88-ig a szocialista rendszer megreformálásában gondolkodott, az egész rendszernek még titokban sem próbálkoztak alternatívát állítani. (Nyilván utóbbi kockázatos is és részben értelmetlen is lett volna.) Fontos, és többször aláhúzandó (a későbbi húsz évet meghatározó) tény azonban a csoportosulás kezdeti reformszocialista-reformkommunista jellege.

 

Az 1988-ban előbb Hálózattá, majd párttá alakuló csoport szűk vezetősége is az értelmiségi körből jött. Egyik részük (Kis János, Solt Ottília, Kőszeg Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós) mára visszament értelmiségi pályára, kivonultak a napi politikából, Pető Iván, Demszky Gábor és Magyar Bálint viszont hivatásos politikussá vált. A párt alapértékei között a liberalizmust, a szocializmust és a polgári radikalizmust határozta meg(3). Az SZDSZ történetének korai szakaszában nem volt egy széles támogatottsággal bíró politikai erő. Ismertsége és népszerűsége is ekkoriban mindössze egy főként fővárosi nagyon szűk értelmiségi rétegre terjedt ki. Ez ugyanaz a réteg, amely annak idején Jászi Oszkár polgári radikális pártjának is a híve volt(4).

 

 

A fordulat – a Kerekasztal és a Négyigenes népszavazás

 

1989 hozott egy jelentékeny fordulatot az SZDSZ életében. Az év talán legfontosabb belpolitikai eseménye a Nemzeti Kerekasztal tárgyalása volt. Egyrészt azért volt fontos, mert itt született a későbbi Alkotmány(5), másrészt pedig a tárgyalások során alakult ki az első magyar demokratikus politikai paletta, az itt résztvevő erők itt alakíthatták ki saját politikájuk alapvonalait, és határozhatták meg önmagukat már a többiekkel szemben is.

Az SZDSZ is része lett a Kerekasztalnak. A párt részvételének legitimálását nem tömegtámogatottsága adta, hanem az a kétségtelen tény, hogy a vezetőségben igen hatalmas szellemi potenciál volt („szürkeállomány”). A Kerekasztal-tárgyalások során azonban mégsem ők, hanem az akkor a politikába berobbant Tölgyessy Péter lett a meghatározó személyiség. Tölgyessy igazi pragmatikus személyiség, az egyik első profi politikus Magyarországon. Talán ebből is fakadt az, hogy Tölgyessy, és a párt alapító atyái között mindig is meglehetősen feszült volt a viszony, hiszen az értelmiségi csoportok nehezen értették meg az alkotmányjogász Tölgyessy pragmatizmusát.

 

Az 1989-es év második nagy fordulata a szabaddemokraták számára az igazi tömegtámogatottság megszerzése volt. Ennek eszköze a Négyigenes népszavazás volt. Ekkor lépett ki az SZDSZ a budapesti belvárosi értelmiségi klub szerepéből, és hirtelen kormányzati alternatívát felmutatni kívánó párt lett belőle. Ekkor akasztotta az SZDSZ magára a kérlelhetetlen antikommunizmus imázsát. Itt érdemes elgondolkodni egy kicsit. Hiszen az SZDSZ szűk vezetőségének ezelőtt folytatott tevékenysége, majd az 1990 utáni viselkedésük mind ellentmond a kérlelhetetlen antikommunizmusnak, sőt, éppen ellenkezőleg, inkább posztkommunista-barátnak lehetne nevezni. Ha provokatívak akarunk lenni, akkor felvetődhet a kérdés: Az antikommunizmus vajon nem csak egy álarc volt az igazi tömegtámogatásért? Nem a választók becsapása volt ez?

Erre a kérdésre nem biztos hogy lehet válaszolni, azonban pár körülményt érdemes megvizsgálni. Az bizonyos, hogy a négyigenes kampány nélkül az SZDSZ továbbra is kis erő maradt volna, és potenciálisan kormányképtelen. Az is bizonyos, hogy akkorra már az ellenzék mérsékelt vezető ereje (Magyar Demokrata Fórum) tűnt az első demokratikus választás legvalószínűbb győztesének. Ők voltak az egyetlenek, akik fel tudták venni a versenyt az akkor még ismertségben és kormányzóképességben messze verhetetlen MSZ(M)P-s politikusokkal. Bár az MDF maga egy rendkívül heterogén képződmény volt, az eszmei gyökerei alapvetően a polgári konzervatív és a népi gyökerekhez köthető. Itt van egy másik tény, ami mindenképpen predesztinálta az SZDSZ (a szűk mag) viselkedését. Az SZDSZ kemény magja egy olyan eszmei kör örököse, amely a történelem folyamán élesen szemben állt mind a polgári konzervatív, mind pedig a népi eszmekörrel. Ez az úgynevezett urbánus értelmiség, szemben állt minden korábbi rendszerrel, jelentős értelmiségi bázisa volt, azonban igazi támogatottsága alig. Ez a kör, mint azóta egyértelműen látszik, képtelen elfogadni bármiféle jobboldali, konzervatív vagy kereszténydemokrata kormányzást, gyakorlatilag a világvégével teszi egyenlővé azt.

 

Ez a kis kitérő mindenképp szükséges volt, hiszen ez egy a későbbiekre vonatkozóan meghatározó tényező volt.

 

1990 elejére mindazonáltal az SZDSZ vált az ország második legtámogatottabb pártjává, jelszavaikban pedig a liberalizmus mellett a legharcosabb antikommunizmus volt jelen.

 

 

Tölgyessy Péter kísérlete

 

1990 elején még mindig kollektív vezetése volt a pártnak, és a kampány során sem jelenítettek meg egyetlen kiemelkedő személyiséget sem. Míg az MDF-nél egyértelmű volt, hogy a győzelmet követően Antall József lesz a miniszterelnök, a második legerősebb pártnál elképzelése sem lehetett az embernek. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az Ügyvivő Testület egyetlen olyan tagja lett megválasztva Ügyvezető Elnöknek, aki nem indult a választásokon (Kis János).

 

A humán erőforrás hiánya azonban egy másik dologra is rávetít: Bármennyire nagy volt a támogatottsága, az SZDSZ 1990-ben nem volt kormányképes erő. Akkoriban két pártról lehetett ezt elképzelni. A jelentős vezetői tapasztalattal bíró személyekből álló MSZP-ről, illetve az Antall-vezette MDF-ről(6). A liberális pártban egyedül Tölgyessy Péter volt az, akinek komoly elképzelései voltak a kormányzásról, de az ügyvivő, mint láttuk, mindig is háttérbe volt szorítva a párt igazi vezetői által.

 

Az első választás azonban nem csak kormányképesség felmutatását igényelte, hanem a párt vidéki megszervezését is. Ekkor bizony egy jelentős vidéki – antikommunista, és inkább Tölgyessyhez húzó – tagság és szervezet alakult ki.

 

Érdemes szót ejteni az SZDSZ viszonyáról más korabeli pártokkal. Bár rendkívül antikommunista retorikával bírtak, a kampányban már mégis az MDF volt a fő ellenfél. Ekkortól számíthatjuk a magyar balliberális értelmiség folyamatos attitűdjét, mely szerint a jobboldal erői régimódiak, retrográdak és mindemellett antidemokratikusak(7). Itt természetesen felmerül a kérdés, milyen lehet azoknak a demokrácia-felfogása, akik ilyeneket leírnak…

Szintén komoly ellenfél volt az MDF-fel szövetséges KDNP, és ekkorra már (miután a keresztény-konzervatív értékeket valló vezetés került többségbe) az FKgP is.

Igazi szövetségesként a Fiatal Demokraták voltak elképzelhetők a szabaddemokraták számára. Ekkor a Fidesz még egy tisztán liberális, de emellett antikommunista és ifjúsági jegyeket hordó párt volt. Az SZDSZ és a Fidesz szövetségében azonban nagyon fontos leszögezni, hogy a Fidesz vezetőinek a nagy része elsőgenerációs, ráadásul vidéki értelmiségi volt. Ez például a pragmatizmushoz való hozzáállásukat is determinálta, ami hosszabb távon már a két párt közötti súrlódásokat is előrevetítette.

 

A választás során a koalíciókötés problémája merült fel. Antall József, mint a parlamentarizmus működését alapvetően ismerő politikus elhárította a nagykoalíció ötletét, ehelyett inkább a hasonló értékrendet vállaló pártok koalíciójára törekedett, esélyt adva egy erős, alternatívát mutató ellenzék kialakulására is(8).

 

A kormányképességhez viszont mindenképpen ki kellett egyezni az SZDSZ-szel, és ennek érdekében jött létre az általában MDF-SZDSZ paktumként nevezett megállapodás. Szerencsésebb lenne azonban ezt inkább az Antall-Tölgyessy paktum néven említeni, hisz alapvetően e két személy nevéhez fűződött a megállapodás, nem pedig pártjaik valós akaratához. Itt is látszott az, hogy a pragmatikus Tölgyessy és a párt értelmiségi gyökerű kemény magja között jelentős ellentét feszült. Az alapítók egyszerűen nem akarták elfogadni a frakcióvezető lemondónak minősített engedményét.(9)

 

Tölgyessy a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetőjeként riválisként, de nem ellenségként tekintett a jobbközép kormányra. Az Antallhoz hasonlóan a parlamentarizmus logikáját jól ismerő Tölgyessy célja nem lehetett más, mint egy olyan párt létrehozása, amilyen Észak, illetve Nyugat-Európában megszokott liberális párt. Ez a törekvése azonban a párt alapítói által emelt kemény falba ütközött. Az alapítók elképzelhetetlennek tartottak bármiféle együttműködést a jobboldallal, bármiféle engedményt a kormánynak. Ez a két vélemény csapott össze a taxisblokád során.

Míg Tölgyessy (a Fideszhez hasonlóan) elítélte a teljesen törvénytelen akciót, és alapvetően az alkotmányosság talaján mozgott (természetesen mindemellett keményen bírálva az Antall-kormányt), az SZDSZ alapítói pedig egy megragadandó eszközt láttak az eseményekben és nyíltan kiálltak a taxisok mellett.(10)

 

A blokádot követően ez az ellentét Tölgyessy frakcióvezetői bukásához vezetett, azonban ő nem adta fel a terveit egy modern liberális párt létrehozására. Az új frakcióvezető Pető Iván lett, a párt irányvonala pedig egyértelműen elkezdte a kormányt, illetve a jobbközép politikai erőket ellenségként és nem ellenfélként kezelni, elvágva bármiféle együttműködés útját.

Tölgyessy egy év múlva főként a vidékiek támogatásával pártelnök lett, azonban az alapítók folyamatosan nehezítették a munkáját(11), és gyakorlatilag egy év alatt megbuktatták őt. Tölgyessy soha nem vezethette igazán önállóan a pártot, a régi, alapító gárda sosem engedte ki kezéből informális befolyását. Mindezt tetézte az is, hogy Pető Iván, Magyar Bálint és a követőik a nyilvánosság előtt közölték a Küldöttgyűlés által megválasztott elnökkel kapcsolatban, hogy vele együttműködni nem tudnak, nem is akarnak, és a megbuktatására játszanak(12).

 

 

„Összenő, ami összetartozik”

 

Itt érkezünk el arra a pontra amely végképp megpecsételte a szabaddemokraták későbbi sorsát. A legtöbben az 1994-es koalíciókötést teszik felelőssé a liberálisok mélyrepüléséért, azonban az már csak betetőzése volt az 1991-ben elindult folyamatoknak. A posztkommunista utódpárt 1991 végéig tökéletes politikai karanténban volt, és éppen a korábban legharsányabban antikommunista SZDSZ volt, aki kiszabadította onnan. A Demokratikus Charta aláírása volt az a pont, ahol az SZDSZ végképp a posztkommunistákkal való együttműködés mellett kötelezte el magát, szemben a többi demokratikus gyökerű politikai erővel.

Ezt akár fordulatnak is lehetne értékelni, azonban a fentiekből kiderül, hogy ez valójában csak „visszatérés” volt az SZDSZ gyökereihez, amelyben a politikai baloldal létezik mint egyetlen szövetséges, és amelyben bármilyen jobboldali erő csak a demokráciát veszélyeztető képződmény, ami ellen minden eszközzel küzdeni kell. Ez az utóbbi megállapítás juttatta az SZDSZ-t úgy a történelem szemétdombjára, hogy a rettegett jobboldalnak akár 4/5-ös többsége is lehet a parlamentben.

 

 

A Chartával induló folyamatnak kétségkívül betetőzése volt a koalíció megkötése. Mivel a párt értelmiségi holdudvarában nem indított elementáris erejű tiltakozásokat a frigy, ezért megállapíthatjuk, hogy valójában az egykor antikommunista SZDSZ és a posztkommunista MSZP valójában egymás természetes szövetségesei.

 

Itt kell szót ejtenünk a két párt holdudvarának egyik legjelentősebb – ha nem a legjelentősebb – szegmenséről, a médiáról.  A kilencvenes években a szabaddemokraták élvezték – az akkor még döntően állami kézben levő – média támogatását is. Összehasonlítva a konzervatív oldallal, a liberálisok médiabeli támogatása messze meghaladja a másik oldalét. Ez, illetve a demokratikus parlamentarizmus itthon ismeretlen volta eredményezte a Médiaháborúnak nevezett folyamatos ellentétet a kormány, valamint a médiumok liberális alapállású vezetői között.

A média véleményvezérei érdekes módon az előző, államszocialista rendszerből érkeztek, mégis, ennek ellenére az akkoriban erőteljesen antikommunista liberálisok felé szimpátiával viseltettek. Ez a szocialistákkal való összefogást követően hasonló marad, egyre nehezebbé téve az átlag állampolgár számára a két csapat megkülönböztetését.

 

A koalíciókötés indokaként azt emelte ki az SZDSZ, hogy ők, a demokratikus ellenzék erői így gyakoroljanak nyomást a posztkommunista utódpártra.

 

A koalíciókötés alternatívái között felmerült Kis János 1994-es javaslata: Az első pártelnök szerint az SZDSZ-nek az újra megerősödő MSZP jobboldali váltópártjává kellett volna változnia. Ez azonban már eleve elvetélt ötlet volt. Fentebb láttuk, hogy az MSZP, illetve az SZDSZ közös holdudvar-béli gyökereik miatt nehezen képzelhetők el hosszú távon mint egymás fő riválisai. A másik ok az, hogy az SZDSZ számára a jobboldaliság nem tűnhetett már akkor sem egy járható útnak. Magyarországon a „jobboldaliságnak” igen erős népi jellege volt a második világháború után, a szabaddemokraták pedig az értelmiség urbánus vonalához tartoznak. A népi-urbánus szembenállást az MDF-SZDSZ ellentét élesztette fel Magyarországon. Az azóta bekövetkező eseményekből is látszik, hogy hazánkban az tud a jobboldal vezető erejévé válni, aki magáévá teszi a népi örökséget (is.)(13)  Ez pedig az SZDSZ Petőék által vezetett csoportja részéről egyenesen elképzelhetetlen volt.

 

A koalíció másik alternatívája egy önálló liberális pólus létrehozása lett volna, amit a Fidesszel, illetve két kisebb párttal szerveztek. Mint az eredményekből látható(14), nem lett volna egy eleve hamvába holt próbálkozás egy liberális pólus létrehozása az országban. Ezt azonban az SZDSZ speciális helyzete tette eleve lehetetlenné. Egy olyan országban, ahol három jelentős politikai pólus is van, stabilan úgy lehet csak kormányozni, hogy a három közül valamelyik kettő összefog a kormányzás idejére. Mivel az SZDSZ vezetői eleve nem tartottak semmiféle jobboldali erőt elfogadhatónak és kormányképesnek, ezért törvényszerűen bekövetkezett az SZDSZ áttolódása balra. (A Fidesz részéről szintén nehéz lenne elképzelni az összefogást az utódpárttal.)

 

Bármennyire is természetes az SZDSZ és az MSZP szövetségre lépése, a tagság antikommunista részét sokkolta ez a lépés. Ez erjedéshez vezetett főként vidéken a pártban, ennek jele volt Tölgyessy 1996-os kiszállása is. A tagság mellett ez a szimpatizánsok körében is erjedést idézett elő a Horn Gyula kormányzásához való csatlakozás. Az alapvetően antikommunista vidéki bázis(15) elillant, a párt pedig egyre inkább egy fővárosi értelmiségi párt képét mutatta magáról leginkább.

 

 

A koalíció megkötésén kívül sokan okolják azt a kudarcért, hogy a Tocsik-ügy után miért nem léptek ki abból. A Tocsik-ügy mutatta meg, hogy a korábban  makulátlan imázsú liberális párt is esendő, korrupcióra hajlamos emberekből áll. A korrupció mellett azonban más is vezetett a kormányzás, főként az SZDSZ-re visszaütő kudarcaihoz. Idetartoztak a folyamatos viták, amelyek során a nép nyelvét értő Horn Gyula miniszterelnök sikerrel át  tudta a negatív következményeket tolni a koalíciós partnerre. Hasonlóképp cselekedett a kormányzás negatív eredményeivel kapcsolatban is, elég csak a közbiztonságra gondolni.

 

 

Útkeresés ellenzékben

 

A Szabaddemokraták Szövetségét sokkszerűen érték az 1998-as eredmények, és a válsághelyzetből való kilábaláson kezdtek gondolkozni. Az Orbán-kormány négy éve alatti tevékenységük azonban végképp arra a helyre szögezte őket, ahol jelenleg a totális bukást is elszenvedték.

 

Ellenzékben is a legfontosabb kérdés a politikai szövetségek kérdése volt. A bukás után ugyan bírálták a négyéves koalíciót, illetve a vitt politikát, két év alatt gyakorlatban nem történt érdemi változás a párt politikájában. Nehezítette is a változtatást, hogy míg ugyan országosan kormányzati felelősség nélkül politizálhattak, helyi szinten rengeteg helyen, köztük a fővárosban is viseltek kormányzó szerepet, és ezeken a helyeken bizony szükségük volt a szocialisták támogatására.

 

Érdemi vita két évi sodródás után, 2000-ben kezdődött a párton belül a stratégiát illetően. A Főpolgármester, Demszky Gábor – annak ellenére hogy helyi szinten együttműködött a szocialistákkal – meghirdette a két nagy párttól való távolságtartás politikáját. Ezzel sikerült elnökké választatnia magát, fél év múlva azonban csúfos vereséget szenvedett. Demszky bukása eleve kódolva volt. Kódolva volt azáltal, hogy a párt megmaradt szimpatizánsai már inkább a balliberális együttműködésben, és a jobboldallal szemben való politizálásban látták a követendő utat. Szintén ez az attitűd vált már eddigre meghatározóvá a szabaddemokraták értelmiségi holdudvarában, valamint a mögöttük álló médiában. Demszky féléves elnöksége után alakult ki véglegesen tehát a jobboldalellenes, szocialistabarát SZDSZ. 2001-től kezdve a fő céljukként az Orbán-kormány szocialistákkal közösen való leváltását tűzték ki célul. Ez egyrészt megerősítette a korábbi alapállásukat a jobboldalról, másrészt pedig ekkor mindez kiegészült egyetlen személy, Orbán Viktor(16) elleni harcos agitálással. Orbán személye annyira démonizálódott a balliberális tábor szemében, hogy gyakorlatilag ha elfogytak az érvek, az utolsó indok bármilyen ésszerűtlen, vagy etikailag aggályos lépés támogatása mellett az volt, hogy nehogy visszatérjen Orbán Viktor. A balliberális elit olyannyira nem látta a fától az erdőt, hogy ez a görcsös törekvés mára megadta Orbánnak az esélyt, hogy akár egymaga alkotmányozhasson.

Az orbánozás vált hivatkozási alappá ezt követően minden szinten, gyakorlatilag az SZDSZ és az MSZP politikája nem épült másra, mint Orbán Viktor visszatérésének megakadályozására. Az Orbán visszatérésétől való páni félelem eredményezett tehát egy sor olyan lépést, amely során az SZDSZ totálisan szembe ment korábban képviselt elveivel. (D-209 ügy, rendőri brutalitás támogatása, a hazugságon ért miniszterelnöknek bizalom szavazása, stb.)

 

 

Kudarcot kudarcra halmozva két kormányban

 

A második MSZP-SZDSZ kormányról nagyon gyorsan meg tudtak állapodni. A szabaddemokraták számára egyértelmű volt a megegyezés kikerülhetetlensége, hisz még így, koalícióban is csak nagyon szűk többsége lehetett a Medgyessy-kormánynak. A szabaddemokratáknak három fő terület volt az igényük: a gazdaságpolitika, a közlekedés, valamint az oktatás. Ezeken a területeken kívánták markánsan meghatározni pártjuk liberális alapvonalát. Itt fontos megjegyezni, hogy már ekkorra is az SZDSZ-en belül két meghatározó ág jelent meg. Ennek szerepe volt a belső megosztottság kialakulásában, illetve e két versengő irányvonal megjelenése alapvetően befolyásolta két irányból is a párt megítélését is.

 

A kormányzás első hónapjában robbant ki az első ügy, amely megtépázta a szabaddemokraták szavahihetőségét. Amikor kiderült, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök D-209 fedőnéven a kémelhárításnak dolgozott, a legkövetkezetesebben az állambiztonsági múlt tisztázását követelő párt természetes reakcióval távozásra szólította fel. Egy nappal ezt követően azonban visszavonták követelésüket és a miniszterelnök támogatása mellett kötelezték el magukat. Mi is volt az indok? Valójában az volt az indok, nehogy visszatérjen Orbán Viktor. Ha egy kicsit józanul végiggondoljuk a szituációt, erre ott és akkor semmi esély nem volt. Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek közösen megvolt a többsége a parlamentben, azaz ők ketten konszenzussal bárkit meg tudtak volna választani Medgyessy helyett, akit csak akarnak. Ráadásul Medgyessy nem is rendelkezett az MSZP-ben beágyazottsággal, tőle könnyen meg lehetett volna szabadulni.

 

A Medgyessy-kormány regnálása alatt domborodott ki teljesen az SZDSZ már említett két arca.

Az egyik a gazdasági liberalizmus, főként ez jelent meg az SZDSZ által vitt tárcák tevékenységében. Az állam leépítésére, és a piac korlátlan szabadságára alapuló neoliberális politika elterjedt a világban, és van is hely, ahol ezt sikerrel alkalmazzák. Magyarországon ez a politika leginkább az oktatás és a gazdaság területén érvényesült, a sikere pedig enyhén szólva is kétséges. A gazdaságban hazánkban pont az elmúlt időszakban harapózott el olyannyira a korrupció, hogy a tisztességes piaci versenyről nem lehet beszélni. A korrupciós ügyek pedig leginkább a szabaddemokratákat és gazdasági holdudvarukat érintették. Elég csak az autópálya-építések anomáliáira gondolni.

Az oktatáspolitikában pedig kimondható, hogy négy (plusz három) év SZDSZ-es irányítása óriási káoszt okozott. Egymást követték a világmegváltó tervek, amelyek közül néhányat hűbelebalázs-módjára bevezettek úgy, hogy a következményeit fel sem mérték(17).

 

A másik arca az SZDSZ-nek az úgynevezett emberijogi liberális irányvonal. A tanulmány itt is igyekszik eltekinteni attól, hogy ezt megfeleltesse a klasszikus liberalizmus leképeződésének. Az SZDSZ emberijogi liberalizmusa – mint más liberális pártok jogvédő nézetei – alapvetően a diszkrimináció elutasításáról, valamint különböző etnikai, vallási, vagy viselkedésbeli kisebbségek védelme. A hazai szabaddemokraták azonban nem a romák, zsidók, homoszexuálisok, vagy kábítószer-fogyasztók diszkriminálásának elutasításáról szólt, hanem alapvetően szinte kizárólag ezen kisebbségi csoportok feltétlen védelméről. Ez kiegészült azzal, hogy aki nem értett egyet ezzel a feltételek nélküli támogatással, azt jobb esetben csak retrográdnak, rosszabb esetben egyenesen fasisztának bélyegezték. Mára a legtöbb SZDSZ-es politikus is belátta, hogy retorikájukban nemcsak hogy nem törődtek a többségi csoportok véleményével, hanem még provokatívan szánt szándékkal szembe is mentek velük. Utóbbi kategóriába tartozik bele például a nemzeti érzés megjelenésének mindennemű elutasítása is.(18)

 

Erre az időszakra tehetjük a párt megosztottságának akuttá válását is. Nem pontosan a fenti két kategória alapján osztódott meg a párt, mivel mindkét tábor reprezentánsai megszólaltak mindkét fontos témakörben, nagyjából hasonló véleményt követve.

A megosztottságot nagyjából a „kemény mag” és az úgynevezett pártellenzék közé tudjuk elhelyezni. Az egyik oldalon az a csoport állt, amelyik már a nyolcvanas évek vége óta birtokolja a pozíciókat. Ide Pető Iván, Magyar Bálint, Eörsi Mátyás sorolható, és ide csatlakozott az új évezred egyik legmeghatározóbb liberális politikusa, Horn Gábor is.

A másik csoport tagjai sosem rendelkeztek igazából nagy hatalommal a párton belül. Vezéregyéniségük a Fideszből jött Fodor Gábor lett, de ide sorolhatjuk Szent-Iványi Istvánt, Gulyás Józsefet, illetve pár újonnan feltörekvő fiatal pártvezetőt. A Fodor-szárny mindig is a párt működésének demokratizálódása, illetve egy visszafogottabb hangnem képviselete mellett volt. Ők inkább az emberi jogi liberalizmust szerették volna hangsúlyosabban láttatni a párt programjában. A „régiek” csoportjának legfőbb témái viszont a gazdasági neoliberalizmus, illetve a folyamatos reformkényszer voltak.

 

A párt két szárnya fölött a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Kuncze Gábor személyisége biztosította a pártegységet. Kuncze különleges személyiség a szabaddemokraták életében, hiszen ő töltötte be a legtovább a pártelnöki posztot. Kunczéról leginkább jó humora, illetve kiváló beszédstílusa terjedt el a köztudatban. Valójában azonban be kell látni, hogy Kuncze egyáltalán nem egy különleges személyiségű politikus. Az SZDSZ egyik alapítója, Pető Iván rábeszélésére töltött be egyre fontosabb pozíciókat a pártban, mígnem hosszú távon ő lett a meghatározó arca. Kuncze előtérbe helyezése a rossz nyelvek szerint azért történt, mert kellett egy olyan frontpolitikust találni, aki nem zsidó származású. Kuncze hírhedt humora nagyon sokszor leginkább a közönségességbe, vagy akár az alpáriságba csap át. Kuncze politikusként nem rendelkezik igazán eredeti ötletekkel, legfőbb mondanivalója a párt „öregjei” által megszabott szakpolitikai témák, valamint a politikai ellenfelek folytonos kritizálása. Kuncze integrátori szerepe is leginkább egy mítosz, hiszen egyértelműen a Pető-Magyar fémjelezte régi gárdához tartozik, mindenben az ő politikájukat követve.

 

A kormányzás ideje alatt végképp beskatulyázódott az SZDSZ egy ötszázalékos, nagyvárosi értelmiségi rétegpárt szerepébe. Úgy tűnik, és ezt a párt vidéki vezetői is elismerik(19), hogy ez a viselkedés szándékolt is volt a vezetőség részéről. Az a kép alakult ki, hogy a szabaddemokratáknak bőven elég a küszöb átlépése (amit az általuk felvonultatott és erőltetett témákkal – valamint szocialista átszavazókkal – sikerrel elérnek), az érdekek érvényesítését pedig a szocialistákon keresztül kell megoldani. Így gyakorlatilag a párt önnön maga adta fel az egész ország liberálisainak megszólítását, annak ellenére, hogy retorikájukban rengeteget hivatkoznak arra, hogy Magyarországon 20% körül van a liberális gondolkodásúak száma.

 

  


(1) Ennek egyik iskolapéldája a német FDP szereplése: 1949 és 1966 között a konzervatív CDU-t támogatták,  1972 és 1982 között a baloldallal voltak koalícióban, majd ezután 16 évig ismét jobbközép kormány részei voltak, 2009 ősze óta pedig ismételten kormányoznak a Merkel-vezette jobbközéppel együtt.

(2) Érdemes megfigyelni azt, hogy a kemény mag, illetve az értelmiségi holdudvar nagy része társadalomtudományi, vagy filozófiai gyökerű, a jogászok pedig alulreprezentáltak. Utóbbi csoport egyetlen lényeges képviselője Tölgyessy Péter volt.

(3)    Az SZDSZ már pályafutása kezdetén mindig kihangsúlyozta a párt baloldali voltát.

(4)  Igen kényes, ámde megkerülhetetlen tény, hogy az SZDSZ kemény magjában és értelmiségi holdudvarában felülreprezentáltak a zsidó származású magyarok. Ez – a társadalomban eleve meglévő averziók miatt is – a lakosság egy részében inkább taszító, mint vonzó tény volt már akkor is. Az egykori OT elnök, Tamás Gáspár Miklós pedig egyenesen azt állítja 2009-ben, hogy az SZDSZ imázsa szerint többek között egy zsidópárt. (http://www.hirszerzo.hu/cikk.tgm_provincialis_ostoba_nepellenes_szar.111520.html)

(5) Ami formailag továbbra is az 1949-es sztálinista Alkotmány, tartalmilag viszont a Kerekasztal kvázi alkotmányozó testületként működött.

(6)  Mint utóbb kiderült, itt is voltak komoly humánerőforrás-problémák, elég csak Andrásfalvy, Győriványi, vagy éppen Für Lajos miniszteri teljesítményére gondolni.

(7)  Tamás Gáspár Miklós írta le például a választások előtt: Ha az MDF jut hatalomra, új Horthy-korszak köszönt be.

(8) A többi térségbeli országban alapvetően az első demokratikus kormányok széles politikai konszenzuson nyugodtak, azonban nagyon fontos különbség, hogy máshol általában ernyőszervezetek szerepeltek az első választásokon, és csak ezt követte a pártosodás. Nálunk már egy kialakult pártrendszer vágott neki az első választásnak.

(9) Az ország legnagyobb szerencséjére azonban Tölgyessy, és a saját pártjában hasonló ellenállással megküzdő Antall át tudta vinni a megállapodást a parlamenten, mivel így nem vált kormányozhatatlanná az ország.

(10) Érdemes lenne összehasonlítani ugyanazon emberek véleményét a taxisblokád alkalmával, illetve a 2006 őszi események idején: Míg 1990-ben kiálltak a törvénytelenül fellépők mellett, 2006-ban pedig a törvényesen tüntetők ellen is különféle praktikákat kerestek, illetve megpróbálták megakadályozni.

(11) vö. Fodor Gábor elnökségének ellehetetlenítésével

(12) Az egyik fő érv Tölgyessyvel szemben az volt, hogy szót ért Antall József miniszterelnökkel.

(13) A Fidesz, és személyesen Orbán Viktor sikere igazolta ezt. A darabjaira szakadó MDF helyére benyomult pártjával, szövetségesként megszerezve annak holdudvarának támogatását. Mára ezen holdudvar egy része már szervezetileg is a Fideszben van.

(14) Alig kapott a nevezett négy liberális párt (SZDSZ, FIDESZ, LPSZ Vállalkozók Pártja, és az Agrárszövetség) kevesebb voksot, mint akár a szocialisták, akár a szétszabdalt jobboldal.

(15) 1990-ben és 1994-ben az SZDSZ-nek például igen jelentős támogatottsága volt Nyugat-Magyarországon, azokon a részeken, ahol korábban a keresztény pártok voltak erősek. Ma ezeken a részeken a Fidesz egyeduralkodónak számít.

(16) Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy az Orbán-kormánynak voltak olyan lépései, illetve hatalomgyakorlási technikái, amik finoman szólva sem elegánsak egy parlamenti demokráciában (háromhetenkénti ülésezés, csonka médiakuratóriumok), azonban alapvetően a demokratikus berendezkedést nem veszélyeztették. Ezek a lépések igazolták úgymond a balliberális tábor Orbán-ellenes alapállását. (Más kérdés, hogy a Gyurcsány-féle hatalomgyakorlás mennyire függ össze a parlamentáris demokrácia elveivel)

(17) Tipikus példa erre a bolognai rendszer egyik pillanatról a másikra való bevezetése.

(18) Mára ezzel kapcsolatban is jóval árnyaltabb a liberális vezetők véleménye. Elismerik, ha valakinek fontosak a nemzeti szimbólumok, attól még nem lesz automatikusan nacionalista vagy soviniszta.

 


4 komment

Címkék: kóka szdsz liberális tölgyessy kunze

A bejegyzés trackback címe:

https://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr381672596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

T. D. · http://horthy-mitosz.blog.hu/ 2010.01.15. 15:08:35

A feltett kérdésre a válasz: nem. :))))
Amint lesz több időm, majd kommentelek.

T. D. · http://horthy-mitosz.blog.hu/ 2010.01.15. 21:41:58

Na akkor egy kicsit bővebben.
"Ez az úgynevezett urbánus értelmiség, szemben állt minden korábbi rendszerrel, jelentős értelmiségi bázisa volt, azonban igazi támogatottsága alig. Ez a kör, mint azóta egyértelműen látszik, képtelen elfogadni bármiféle jobboldali, konzervatív vagy kereszténydemokrata kormányzást, gyakorlatilag a világvégével teszi egyenlővé azt."
Ehhez én megjegyeztem volna, hogy az első világháború óta a jobb- és baloldal (ezek persze így leegyszerűsítések), így tekint egymásra, érdemes végignézni az azóta eltelt időszakot ezzel a szemmel, de ilyen téren a Horthy-korszak is bőven tanulságos. :)

T. D. · http://horthy-mitosz.blog.hu/ 2010.01.15. 21:44:05

"Itt természetesen felmerül a kérdés, milyen lehet azoknak a demokrácia-felfogása, akik ilyeneket leírnak…"
Lásd az előző kommentet. Tudom, h az ez írás az SZDSZ-ről szól, de sajnos nemcsak rájuk jellemző.

T. D. · http://horthy-mitosz.blog.hu/ 2010.01.15. 22:02:14

Szerintem egy alapos összefoglalást sikerült írni, egyértelműen amely rámutat az SZDSZ bukásának okaira:
1. átnyargalás az utódpárt oldalára ---> az önálló arc és a választók elvesztése ('98 után ez elég jól látható)
2. illetve - 2002 óta - mindent OV visszatérésének megakadályozása alá rendeltek.
Remélem a fenti írást minél többen elolvassák majd.

Bár szubjektív, de ide tartozik: egyáltalán nem baj, hogy egy ilyen párt kimúlt.

Hogy lesz-e "igazi liberális párt" a magyar politikában? Nem tudom, lehet, de ahhoz sok mindent máshogy kell csinálni. Ott kell kezdeni, hogy meg kell haladni a népi-urbánus szembenállást, amire a Fidesz rendszerváltozás környéki politikája ad példát, de hát ez ők is elhagyták, s beálltak ebbe a - megjegyzéseimben is kihangsúlyozott - dichotómiába.

Hozzáteszem: igazi demokrácia sem létezhet anélkül, hogy elfogadom a másik fél legitimitását, kormányzását...