HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Gondolatok az alkotmányozás kérdéseiről - az alapelvek

2010.12.02. 10:33 :: tothh

Az mára egészen bizonyossá vált, hogy jövőre új Alkotmánya lesz Hazánknak. Bár az ellenzéki pártok közül valószínűsíthetően senki sem fog részt venni az alkotmányozás folyamatában, mégis, egészen bizonyos, hogy a kétharmados, alkotmányozó többséggel rendelkező kormánypárt kényelmesen el tud fogadni egy normaszöveget.

 

Alkotmányozni vagy a politikai rendszer megváltozásakor szoktak általában, vagy pedig olyan esetben, amikor a korábbi alkotmányos rendszer súlyos válsága elemi igényt támaszt egy új megalkotásának irányában. Most a szó szoros értelmében egyik sem áll fönn, mégis indokoltnak lehet minősíteni az alkotmányozást.

 

Egy alkotmányozás során elemi követelmény lenne, hogy a nyilvánosság bevonásával, érveket ütköztetve folyna az Alkotmány alapelveinek, valamint különböző államszervezeti megoldások megvitatása, és a döntés meghozatala.

Jelen írás célja az alkotmányozás fő kérdéseinek körbejárása lesz, valamint – szubjektívebb hangvételben – a szerző véleményének kifejtése az egyes kérdésekről. Az első rész az elvontabb alapelvekről fog szólni, azok közül is azokra fókuszálva, amelyek feltételezhetően a legnagyobb vitákat válthatják ki.

  

 

Szükség van-e új Alkotmányra?

 

A bevezetőben említett két feltétel nem áll fönn, azaz az első rövid válasz az lehetne a kérdésre, hogy nincsen. Persze felmerülhet az, hogy a jelenlegi alkotmányos konstrukció nem tudta kezelni a 2006 őszétől kitört politikai válságot, azonban el kell oszlatni azt a tévképzetet, hogy ez a rendszerből fakadt. Bármilyen demokratikus politikai rendszerben is ugyanez lehetett volna a végeredmény, ha hasonló politikai kultúrát, és a főszereplők hasonló önérdek-követő viselkedését feltételezzük.

 

Mégis lehet indokot találni a mostani alkotmányozás szükségességére. A rendszerváltoztató kelet-közép-európai, illetve balkáni államok közül egyedül Magyarországon nem fogadtak el egy teljesen új alkotmányt, szimbolikusan is lezárva ezzel a rendszerváltoztatás folyamatát. Természetesen, a jelenlegi Alaptörvény kiállja az alkotmányosság próbáit, hiszen 1989-ben, majd azt követően több alkalommal is jelentős, alapvető módosításokat hajtottak rajta végre. Új alkotmány azonban nem született, és a többszörösen módosított jelenlegi Alkotmány preambulumába is bevezették, hogy jelen jogszabály az új, demokratikus Alkotmány elfogadásáig lesz érvényben.

 

Az, hogy miért nem született végül az ideiglenes helyett egy teljesen új alaptörvény, több okra vezethető vissza. Az egyik ok lehet, hogy Magyarországon igazából az alkotmányozásnak mint egyszeri aktusnak nincs nagy hagyománya. Egészen 1949-ig írott, azaz kartális alkotmányunk sem volt, az alkotmányos szabályokat törvényekben szabályozták, úgynevezett „történeti alkotmány” formájában. Ezek a törvények, szabályozások pedig elnyújtottan történtek, így nem került sor egyetlen egy alkotmányozó aktusra. Hasonló folyamatok mentek végbe főleg a kilencvenes években is, hiszen ekkor rengeteg olyan alkotmány-módosítást elfogadtak, amely változtatott az Alaptörvény rendelkezésein, és ezen túl az alkotmányos rendszeren is. Persze ezt túlzás lenne modern kori történeti alkotmánynak tekinteni, viszont az megállapítható, hogy jelentős eltérések szerepelnek még 1989-hez képest is a szövegben.

 

Az első alkalom, hogy legitim módon alkotmányozzanak, az 1990-ben adódhatott volna. Ekkor voltak ugyanis először teljesen szabad választások az országban. Ez volt többek között az oka annak, hogy 1989-ben nem új alkotmányt fogadtak el formailag, hanem a régit módosították. Akkor a módosításokat egy nem szabadon választott, pártállami parlament fogadta el, kidolgozása pedig a senki által nem választott Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon történt. A nyilvánvaló történelmi lehetőség ellenére 1990 után sem fogtak bele új Alkotmány kidolgozásába. Ennek az oka pedig az volt, hogy nem létezett egy legkisebb közös többszörös, ami mentén megállapodhattak volna az ország vezető erői, mint alkotmányos alapelvek gyűjteményében. A magyar politikai életet két eszmei hátterű tábor uralta 1990-től egészen 2010-ig, melyek között a társadalom legalapvetőbb kérdéseiben sem volt konszenzus. (Nem véletlen, hogy az azóta történt változtatások többnyire valamilyen kényszer hatására történtek, amikor kénytelen volt a két oldal leülni egymással és változtatásokban megegyezni.)

A balliberális-posztkommunista elit rendre a másik oldal demokratikus elkötelezettségét kérdőjelezte meg, a jobbközép-konzervatív-nacionalista csoportosulás pedig a baloldal nemzeti elkötelezettségét vonta kétségbe, igen durván leegyszerűsítve. Egy ilyen légkörben, pedig lehetetlen egy alkotmányozáshoz szükséges konszenzusnak létrejönnie.

 

Más a helyzet akkor, amikor egy oldalnak van alkotmányozó többsége a törvényhozásban. Ez először 1994-ben jött létre, akkor azonban az akkori kormánykoalíció vezetői, Horn Gyulával az élen, bölcsen úgy döntöttek, hogy nem kívánják az előző ciklusban folyó kultúrharcot folytatni, és konszenzusos alkotmányozásra hívták a jobboldali ellenzéket. Az alkotmányozás végül nem a két oldal szembenállásán bukott el, hanem a kormánykoalíción belüli ellentétek vezettek a végső kudarchoz. A harmadik ciklustól kezdve, már senkinek sem juthatott komolyan eszébe, hogy alkotmányozzon, mert egyrészt egyedüli többségre senki sem tudott szert tenni, másrészt pedig már eléggé távolivá vált maga a rendszerváltozás.

 

2010-re azonban ismét új helyzet állt elő: Nemcsak, hogy egyetlen politikai erő szerzett alkotmányozó többséget, hanem az ország is mély válságokon átesve egy átfogó változtatás kívánságát fogalmazta meg. (Persze, amit a kormánypárt mond, hogy a társadalom kétharmada őket támogatja, az blődség, azonban, az 50% feletti listás eredmény, a korábbi vezető kormánypárt összezuhanása, két teljesen új és radikális változtatást hirdető erő megjelenése, valamint két korábban stabil párt eltűnése egyértelműen a radikális változtatás igényének irányába mutat.)

 

2010 tehát valószínűleg egy soha vissza nem térő alkalom Magyarország számára, ezt pedig ki kell használni, hogy a hosszúra nyúlt rendszerváltozás időszaka szimbolikusan is lezárulhasson, valamint, hogy az új Alaptörvény alapján felálló új rendszerbe már az elmúlt 21 év tapasztalatai is bele lehessenek építve.

 

  

Az alapelvek

 

Egy alkotmánnyal kapcsolatban két téren érdemes hosszabban elidőzni. Mivel egy demokratikus államban az alapjogok deklarálása alapvetőnek számít, ezért ennek a körnek csak a finomságaival érdemes foglalkozni. Más a helyzet a két igazán lényeges résszel, az államszervezeti rendszer meghatározásával, valamint a preambulummal. Utóbbi nem része az Alkotmánynak, viszont meghatározza a kontextust, melyben létrejött, és az alapelveket, melyek jegyében létrejött az Alkotmány.

 

 

Mik legyenek a preambulumban?

 

A preambulum történeti kontextust és visszatekintést is szokott tartalmazni. Hivatkozik a múlt azon elemeire, melyekre büszke, és eszmeiségét folytatja. Jelen esetben fontos meghatározni a múlt azon részeit, amire hivatkozni lehet. Nyilván a régebbi korszakok megítélésével kapcsolatosan jelentősebb a konszenzus, az újabb időszakokkal kapcsolatban azonban komoly ellentétek merülnek fel mértékadó társadalmi körökben. Egy ilyen jellegű vitának a kiküszöbölése lehetne a Cseh Köztársaság Alkotmánya által alkalmazott példa: Nemes egyszerűséggel a preambulum kifejezi, hogy az alkotmányozó a történelem minden jó hagyományára büszke.

Nem teljesen szorosan kapcsolódik a preambulumhoz, viszont az Alkotmány egészét meghatározó tényező, alapvető fontosságú kérdés az államforma meghatározása, illetve az ország belehelyezése valamilyen hagyományba, avagy kultúrkörbe.

 

 

 Az államforma kérdése és a Szent Korona-tan

 

Látszólag értelmetlen a kérdésfeltevés, hiszen Magyarország köztársaság, hasonlóképp az Európai Unió és általában véve a demokratikus államok nagy többségéhez. Mélyebbre nézve azonban érdemes az államforma kérdésén elgondolkodni. A nem-demokratikus államokat figyelmen kívül hagyva, alapvetően két féle államforma létezik: Monarchia és köztársaság.

Demokratikus monarchiák létrejötte általában azon az úton megy végbe, hogy az adott államok történelme során a választott törvényhozások egyre több jogosítványt kaptak meg az öröklött státusú uralkodóval szemben, végül utóbbit reprezentációs feladatok elvégzésére degradálva. Ezen berendezkedések létrejötténél alapvetően szükséges tehát a történeti kialakulás.

 

Köztársaságok kétféleképpen alakulhatnak ki, nagyon leegyszerűsítve: Vagy a korábbi, népszerűtlen monarchia forradalmi jellegű megdöntésével, vagy teljesen új állami keret létrejöttével. Előbbire Franciaország és Portugália lehet jó példa, utóbbira pedig az Egyesült Államok, vagy a Baltikum államai.

 

Európa államai (a miniállamoktól eltekintve) két kivétellel a monarchiák közé tartoztak a XIX. és XX. század fordulóján. A két kivétel, a már említett Franciaország, valamint a teljesen egyedi politikai berendezkedéssel rendelkező Schweiz volt ekkoriban. A többi országban más-más okok vezettek a monarchia helyett a köztársasági államforma választásához. Az első világháborút, valamint a négy nagy birodalom (Német, Osztrák-Magyar, Orosz, Oszmán) összeomlását követően jöttek létre tömegével új államalakulatok, egytől egyig köztársasági államformával: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, Törökország, valamint egy rövid ideig Ukrajna.

Három vesztes állam sorsa volt itt érdekes: Németország, Ausztria, illetve Magyarország. Hazánk a három közül végül megmaradt az ezeréves monarchiánál, a másik kettő viszont köztársaság lett. Németországban a császári berendezkedés diszkreditálódott a háborús vereséggel, (német-)Ausztria esetében pedig egy olyan államalakulat jött létre, amely korábban soha nem is létezett, és akkoriban igen nehezen értelmezhető egység volt, amely önállóságát is csak a Párizs Környéki Békék diktátumának köszönhette.

 

A következő hullám, melyet a monarchiák megdőlései alkottak, a második világháború után érkezett: Izland 1944-ben megszüntette a monarchiát (amely a Dániával való Perszonáluniót jelentette), Olaszországban pedig népszavazás döntött a fasiszta rendszerrel túlságosan összefonódott királyság mint intézmény eltörlése mellett. E két példától eltekintve a többi átalakulás kényszerből történt meg. Nevezetesen, Kelet-Közép Európában, illetve a Balkánon a kommunista hatalomátvétel egy állomása volt a reakciósnak tekinthető monarchiák felváltása a köztársasági rendszerrel. (Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia, valamint Magyarország.)

 

Fenti összefoglaló célja annak megvilágítása volt, hogy alapvetően a monarchia vs. köztársaság államforma-kérdés nem fokmérője egy ország, vagy társadalom demokratikus voltának.

 

Rendre felmerült az államszocialista rendszer bukása után Hazánkban, hogy érdemes lenne elgondolkodni az államforma kérdésén, és visszatérni az ezeréves királyság intézményéhez. Ezt többnyire eleve elvetélt ötletnek tekintették, a valóságban azonban megvan a jogalapja az államforma újragondolásának.

 

Magyarországon a köztársasági államforma alapvetően negatív élményekkel társul a kollektív emlékezetben. Az ún. első köztársaság – mely a Magyar Népköztársaság nevet viselte – összefonódott az ország megcsonkításával, illetve a Kun Béla nevével fémjelzett proletárdiktatúra hatalomátvételével. Így, ez gyakorlatilag csak negatív emléket hagyott maga után. A második köztársaság pedig hosszú távról visszanézve mindössze a kommunista hatalomátvétel kiépítésének egyik állomásának tűnik. Utóbbi természetesen nem így van, azonban nagyon rövid volt az idő a második köztársaság működése alatt, amely még egyértelműen elhatárolható a kommunista diktatúra kiépülésének hatásától. (Annál is inkább így van ez, ha felidézzük, hogy az állami erőszakszervezetek fölötti hatalmat és befolyást ebben az időszakban is már kizárólag kommunista, vagy velük szimpatizáló politikusok töltötték be.) A köztársasági államformának tehát nincsenek Magyarországon népszerű, és követésre szolgáló hagyományai Magyarországon.

 

Ezzel szemben, a monarchikus államforma hosszú időn keresztül sikeresen működött az országban. Megváltoztatása először 1849-ben fogalmazódott meg, de akkor sem történt meg az aktus, megelégedtek a dinasztia trónfosztásával. Utána, 1918-ban söpörték el a királyságot, azonban ezt az aktust nem erősítette meg egyetlen legitim módon választott törvényhozó testület döntése sem. A Tanácsköztársaság összeomlását követően helyreállt a monarchia, amit 1946-ban, baloldali nyomásra sikerült csak eltörölni. A király nélküli királyság fenntartásának akkoriban jelentős számú híve volt.

 

Természetesen el kell ismerni, hogy a királyság visszaállítása egy köztársasági államformával szemben anakronisztikusnak tűnhet. Súlyosabb probléma, hogy még a királyság visszaállítása esetén is akut kérdés lenne a trón betöltése, avagy be nem töltése. 1921-ben legitim módon megtörtént a Habsburg-ház trónfosztása, azaz törvényes, visszahívandó uralkodó, vagy annak utódja nem lehetne. Fennáll tehát a lehetőség új király választására, vagy a király nélküli királyság visszaállítására. Utóbbi egyértelműen visszautalna a Horthy-korszakra, ami negatív konnotációkat vonna maga után.

 

Itt kapcsolódik össze a Szent Koronára való hivatkozás az államforma kérdésével. (A Szent Korona említése, vagy akár a Szent Korona Tanra való hivatkozás nem feltétlenül jár együtt a monarchikus államformával.) Legitim lehetőségként merül föl a Szent Koronára mint az államiság megtestesítésére való hivatkozás az Alkotmányban, a királyi poszt betöltése nélkül.

A Szent Korona ugyanis a különböző váltakozó királyi házak váltakozása közepette a magyar államiság jelképezője lett. A Szent Korona Tan leegyszerűsített változata szerint a Korona képviseli a szuverenitást, a trón aktuális betöltője csak annak reprezentánsa. Ebből következően lehetne levezetni, hogy az államfői poszt végleges betöltése alapvetően nem létszükséglet, illetve a betöltője a Szent Korona mint a magyar államiság megtestesítője nevében gyakorolja a hatalmát.

 

 

Az államforma kérdése vélhetően óriási vitát váltana ki a magyar közéletben, ezért feszegetni sem érdemes konkrétan. Valószínű, hogy a „forradalmi kormány” sem vállalna föl egy szimbolikus csatát a balliberális oldallal ez ügyben. Utóbbiak ugyanis körmük szakadtáig ragaszkodnak a köztársasági ethoszhoz, annak ellenére is, hogy ez Magyarországon igazából hagyományok nélküli.

Áthidaló megoldás lehetne azonban az államforma nyitva hagyása. Ez nem lenne precedens nélküli, hiszen Írország 1937-től kezdődően nem definiálta magát sem monarchiaként, sem köztársaságként, az állam elnevezése mindössze annyi volt, hogy Eire, azaz Írország. Ezzel egyrészt elutasították a direkt monarchiát, ami a britekhez való kapcsolatot jelentette, így kellőképpen népszerűtlen is volt, másrészt viszont túl sem feszítette a húrt, a köztársaság nyílt deklarálásával.

Magyarország esetében ez a megoldás lehetne, hogy az Alkotmány szövege nem deklarálja az államformát, csak annyiról nyilatkozik, hogy „Magyarország szabad és demokratikus jogállam”. Utóbbi kitétellel pedig nagy valószínűségileg mindenki egyet tud érteni.

 

 Isten, és a kereszténység

 

Szintén megosztó ügy az Istenre való hivatkozás, illetve a zsidó-keresztény kultúra értékeinek megemlítése az Alkotmány preambulumában, vagy magában a szövegben. Az egyik nézőpont magáénak tekinti a Keresztény Értékeket, és Magyarországot mint alapvetően keresztény államot képzeli el.

Ezzel szemben a másik nézőpont az állam és egyház szétválasztására hivatkozik, illetve azt hozza föl, hogy Magyarország lakosságának egy jelentős része ateista.

 

A két álláspont alapvetően elbeszél egymás mellett, és nem egymással vitatkozik. Az állam és egyház szétválasztása ugyanis nem sérül attól, ha vallási alapokra lefektetett alapelveket kíván követni az állam, és ugyanezen alapelvek a vallásukat nem gyakorlók, illetve az ateisták életvitelét is áthatják.

 

Szintén fontos szempont jelen kérdésben az ország identitásának meghatározása. Magyarország Szent István idejében egyértelműen elkötelezte magát a keresztény Európa mellett, ahhoz a kultúrkörhöz csatlakozott. A nagy egyházszakadást követően a nyugati keresztény értékrendhez tartozott, mely áthatotta ezt követően működését.  A polgári rendszer bevezetése, és az állam és egyház szétválasztása óta is mindez Magyarországot markánsan a Nyugati Keresztény Kultúrkörbe helyezi. Ez pedig ténykérdés, és komoly jelek utalnak rá, hogy már a közeljövőben döntő szempont lesz az európai államok viszonylatában. Érdemes lehet tehát Magyarország identitásbeli gyökereiről szót ejteni az Alkotmányban, vagy annak preambulumában, anélkül, hogy az állam és egyház szétválasztásának, vagy a vallásszabadságnak az elvét megsértené bárki is.

 

 

 

Alapvetően, a két említett témát tekintve merülhetnek föl komoly és hangsúlyos kérdések az alkotmányozással kapcsolatban, a szimbolikus szférában. A megállapítások, illetve kívánalmak megfogalmazása a szerző magánvéleményét tükrözik, azonban mindenképpen végiggondolásra méltó ezen kérdések figyelembe vétele egy olyan esetben, amely egy olyan ország, mint Magyarország ilyen kivételes történelmi pillanatában jönnek létre. Ilyenkor, amikor nincsen sem külső kényszer, sem pedig rendszer-döntő belső elhatározás, ilyen esetben kell végiggondolni a legmélyebb szimbolikus tényezőket, amelyhez az országot szabad akaratból, lehetőleg hosszútávra kötni akarjuk.

  

 

Az írás következő részében a konkrétabb államszervezeti kérdésekről lesz szó.

 

 

 

2 komment

Címkék: orbán fidesz köztársaság alkotmány királyság szent korona tan

A bejegyzés trackback címe:

http://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr442487892

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

arnolda 2010.12.13. 12:47:28

Rendben, a köztársaságnak nincsenek nagy hagyományai, de miért ne most kezdhetnénk ezt megteremteni?
Az államfő kérdése érdekes, ha nem köztársaság. Ha király nélküli királyság vagy lebegtetés van, akkor senki nem tölti be a posztot? (Mondjuk evvel a résszel Viktor bizonyára azonosul, nem hiszem, hogy hiányzik neki az intézmény.)
És ha lebegtetés van, és a "köztársasági elnök" helyett "államelnök" van, akkor meg szinte ugyanaz lilában, és az átlagpolgár számára nem hiszem, hogy átjönne a váltás eszmei lényege, viszont kiváló támadási felületet nyújt az ellenzék részére.

tothh · http://polizis.blog.hu 2010.12.13. 14:01:00

@noldar: Az első mondatra az a válaszom, hogy ezt 89-ben kellett volna elkezdeni, akkor azonban az akkori fő vonalak meghatározóinak kiesett a látókörén a dolog. Evidencia volt, csak marginális csoportok akarták visszahozni a királyságot.
2002 után viszont a balliberális értelmiség, majd csúcsra járatva a dolgot, GyF kezdte el a köztársaságot mint államformát valamiféle mítikus mázzal körülvenni, természetesen magát mint legfőbb védelmezőjét - szemben a királyságra vágyó Orbánnal. (Utóbbi ugye nettó hülyeség, de a közbeszédben elkezdődött egy vita, aminek során pro és kontra előjöttek a hagyomány kérdései.)

És ebben a vitában pl. a ballib értelmiség hangsúlyosan és demonstratívan kiállt az 1918-as köztársaság mellett, amelyet kritikusai - nem alaptalanul - Trianon súlyosságának legfőbb okozóinak tartják. Ez az "árukapcsolás" az egész köztársasági államformára árnyékot vetett.

Természetesen az, hogy "államelnök", az csak egy megfogalmazásbeli különbség, tartalmilag nem különbözne a mostani köztársasági elnöktől.

Orbánt, szerintem nem zavarja, hogy van államfő, hiszen a mostani példa is mutatja, hogy egy olyan minden szempontból pártatlan, semleges és nagy tekintélyű államfő mellett mint Schmitt Pál mellett nem olyan nehéz munka a megszavazott jogszabályok elfogadtatása....