Az ellendrukkerek már a kétharmados választási győzelem (azaz a „szavazófülkés forradalom”) óta várják Orbán Viktor őszödi beszédét, amelyen hazugságok beismerését kérték számon. Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének kétségtelenül a hazugságok és trükközések beismerése volt a legnagyobb port felkavaró része, azonban a beszéd lényege nem ez volt, hanem az a rész, melyben beismerte, hogy fogalma sincs, hogy mit fog kezdeni a hazugságok és trükközések által ölébe csöppent hatalommal, milyen lépéseket kíván tenni különböző területeken.
Bár a Fidesz vezérkara ezt nem ismerte be nyilvánosan, a nyugdíjügyben tett lépései tulajdonképpen a koncepció és jövőkép hiányának közvetett beismerését jelentik, és egyben elindíthatják a jelenleg megdönthetetlennek tűnő kormánypártot egy olyan lejtőn, amelyhez hasonlón a gyurcsányi őszödi beszéd kiszivárgását követően a szocialisták indultak el nagy sebességgel.
Természetesen nem azt kívánja jelen cikk állítani, hogy a nyugdíjak államosítása Orbánék azonnali és radikális népszerűségvesztését fogja elhozni, az azonban elég komolyan valószínűsíthető, hogy ez a lépés-sorozat egy olyan intézkedés-csomagot indít el, olyan kényszerpályára viszi a most omnipotensnek tűnő kormányt, amelynek a vége mindenképp negatív következményekkel fog járni számukra. A másik oldal pedig a szavahihetőség megkérdőjeleződésének kezdete. Függetlenül attól, hogy jelen pillanatban a társadalomnak talán jelentős része üdvözli a mostani nyugdíj-lépéseket.
A lakosság többsége azért mért tavasszal súlyos csapást az MSZP-SZDSZ kormányokra, mert jogosan úgy érezte, hogy a kormányok nem képesek megbirkózni az országot érintő problémákkal, partikuláris érdekek mentén kormányoznak, válságról válságra bukdácsolnak, és a saját maguk keltette problémákat se tudják megoldani. Mindeközben, lépéseiket áthatják a rövid távú szavazatszerzés motívumai.
„Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk kétségekkel, hogy a magabiztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés. Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik, nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. És egyszerre kell megpróbálni előrevinni ezeket az ügyeket, fenntartani közöttünk az együttműködést, a jóhiszeműséget, biztosítani a koalíciós partner támogatását, fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak, bevonni őket ebbe a folyamatba. Megtanulni nem fölszisszenni minden pillanatban és menni előre. Dehogy tudom kiszámolni minden lépésünknek a következményét. Nem tudjuk! Nincsen ennyi kapacitásunk. Azt az igazság, hogy csak reggel 7 órától éjjelig dolgozik az egész csapat, és hiába, egy pont után nem lehet szélesíteni. Nem tudjuk 12-15 embernél többen körülülni azt az asztalt, amelynél meg kell állapodni kormányzati emberekkel, minisztériumi emberekkel meg szakértőkkel. Nem tudjuk. Ennyi tehetségünk van gyerekek!
Amit meg lehetett csinálni az elmúlt egy hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk, és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt.”
Fenti idézet Gyurcsány Ferenc elhíresült beszédéből származik. Tartalmát tekintve azonban a jelenlegi kormány némely lépésénél is a tájékozódó szeme elé kerülhetnek hasonló szimptómák.
A vízválasztó – a nyugdíjak ügye
Hogy is indult a nyugdíj-ügy?
Először is, a választási kampányban került szóba. Mivel alapvetően döntő hatású a választások végkimenetelére nézvést a téma, külön figyelem fordult felé a tavaszi kampányban. Varga Mihály, a Fidesz alelnöke az állami nyugdíjrendszer egyéni számlás működtetését, közkeletű nevén a „svéd modell” bevezetését említette mint lehetséges megoldást, komoly szocialista össztüzet irányítva magára. Az akkori kormányzó párt természetesen nem restellt rögtön rövid távú érdeket figyelembe véve apokalipszist vizionálni a várható kormánypárt egyik prominensének kijelentése nyomán, így a nyugdíjrendszerről való értelmes vita lehetősége le is került a kampány napirendjéről, és a magát „polgári” jelzővel illető Fidesz programjában is csak annyi szerepelt, hogy „Megvédjük a magán-nyugdíjpénztárakat”.
Miről is szól a jelenlegi vita?
A nyugdíj-kérdés alapja kettős. Egyrészt az örökölt viszonyok szabják meg, másrészt pedig az ország demográfiai viszonyai. Az örökölt helyzet az 1997-es változtatásokig az volt, hogy gyakorlatban nem létezett nyugdíjrendszer. Az úgynevezett felosztó-kirovó rendszer működött, amely a lényegét tekintve nem nyugdíj, hanem egy adókból finanszírozott öregségi segély. Azaz, szociális transzfer. A ma nyugdíjasainak nyugdíját a ma aktív dolgozói finanszírozzák. Ez két kérdést is felvet. Egyrészt az elvi kérdést, ami azt mutatja, hogy az állampolgárok itt bizony az államtól, és annak mindenkori irányítójától egyoldalú függőségi helyzetbe kerülnek.
A másik oldala a kérdésnek a már említett demográfia. Ha sok gyermek születik, akkor finanszírozható a rendszer, hiszen biztosított a jövőben megtermelt nyugdíj finanszírozása is. Az természetesen itt is egy „problémát” okoz, hogy ha nő a születéskor várható élettartam, azaz nő a nyugdíjasok nyugdíjasként eltöltött éveinek száma. Utóbbi kérdést a klasszikus felosztó-kirovó rendszerekben a nyugdíjkorhatár kitolásával próbálják megoldani – rendszerint jelentős társadalmi ellenállás közepette. Magyarország azonban, sok más európai államhoz hasonlóan egy öregedő társadalommal rendelkezik. A felosztó-kirovó rendszer esetén ketyeg a demográfiai bomba. Az 1950-es évek elején születettek nyugdíjba vonulása mára a közeljövő része. A rendkívül elöregedő magyar társadalomban pedig akut kérdéssé válik az, hogy egyre kevesebben fogják az egyre több nyugdíjas nyugdíját megtermelni. Erre jött létre válaszként a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer, melynek során az állampolgár a járuléka egy részét egyéni számlára helyezi, amellyel a pénztár gazdálkodik, és a nyugdíjba vonuláskor egy biztos jövedelmet jelenthet.
Az 1998 óta működő magán-nyugdíjpénztári rendszernek voltak súlyos hiányosságai és működési gondjai. Ilyen volt az állami rendszerben – a jelenlegi nyugdíjasok és a költségvetés kárára – keletkező hiány. És ilyen volt a kockázat, illetve a magas működési költségek is a magánnyugdíjpénztár részéről. Egy pozitív eleme azonban tagadhatatlanul volt: Az egyéni számlavezetés, és az előtakarékosság.
A jelen írásnak nem célja sem a nyugdíjrendszer mélyreható elemzése, pláne nem annak megoldása, a fenti rész azonban annak illusztrálására mindenképp hasznos lehet, hogy az egyes megoldási módok mögött milyen alapelvek húzódnak meg.
Matolcsy György bejelentése nyomán körvonalazódni látszik az új kormány „nyugdíjreformja” . (Utóbbi kijelentés egészen konkrétan a miniszterelnök szájából hangzott el a költségvetési vita expozéja során.) Ez a „nyugdíjreform” tulajdonképpen nem más, mint visszatérni a tisztán állami felosztó-kirovó rendszerre, azaz az öregségi segélyre, kiiktatván az öngondoskodás elvét, visszahozván az egyoldalú államtól való függést.
Ez az ügy akár a kormány állatorvosi lova is lehetne. Az egészet áthatja a kapkodás, illetve ad hoc jellegű lépések sorozata. Hiszen eleinte csak a magán-nyugdíjpénztári befizetések elszámolási módjának megváltoztatásáról volt szó, azt követően egy ideiglenes kifizetés-felfüggesztésről, amit a szabad állami rendszerbe való visszalépés ígérete követett, majd végül betetőzte az egészet a második pillér teljes szétrombolása. Ez aggályos a jogbiztonság (hiánya) miatt is egyrészről, másrészről a kormányzati szándékok átgondoltságáról fest meglehetősen sötét képet, fellibbentve a fátylat a kormány gazdaságpolitikai „elképzeléseiről”
Mit is akar az új gazdaságpolitika?
Az teljes mértékben nyilvánvaló, hogy az új kormány nehéz gazdasági helyzetet örökölt. Ezt teljes mértékben a nyolc éves MSZP-SZDSZ kormányzásnak köszönhette, annyi korrekcióval, hogy a Bajnai-kormány csomagja az államcsőd széléről rántotta vissza az országot. Várható volt tehát, hogy a második Orbán-kormány tevékenysége nem lesz fáklyásmenet, azonban abban is bízhatott a választópolgár, hogy kellő támogatottsággal a háta mögött mer olyan politikát folytatni az új kormány, amely megalapozza az ország hosszú távú fejlődését, ahelyett, hogy elődeihez hasonlóan a rövid távú és szavazatszerző érdekeknek rendelje alá a politikát. Az első jelek biztatóak voltak, a 29 pontos első akcióterv kifejezetten előremutató lépéseket tartalmazott.
A második akcióterv mellett már több kérdőjel halmozódott fel, azonban a kényszerhelyzet és a növekedés-párti gazdasági tervek még elnyomták a kétkedő hangokat. Az idei költségvetés is nehezen volt tartható, azonban a jövőre tekintettel mindenképp kellett valamit lépni. Az is könnyen megérthető, hogy a lakosság és a vállalkozások további megszorítása már sehova nem vezetett volna, hiszen ez a gazdaság padlóról való felállítását akadályozta volna, azaz különösebb értelme nem is lett volna. Így merült föl a válságadók kérdése, eleinte hangsúlyozottan egy ideiglenes, 2013-ig tartó periódusra. Ennek az ideiglenes sarcnak két értelme lehetett. Az egyik az, hogy 2013-ig tart Magyarország számára a 2008 őszén fölvett IMF hitel törlesztése. Ez a törlesztő összeg például a következő évi költségvetésben egy ezermilliárdos nagyságrendű kiadásként jelentkezik, amit valamiből fedezni kell.
A problémák ott kezdődtek, hogy felmerült a válságadók ezen időtávon túl való fenntartása is. Ebben az esetben viszont már tényleges veszélyként merülhet föl a fogyasztókra, azaz végső soron megint csak a lakosságra, valamint a vállalkozásokra való áthárítás lehetősége. Ez pedig, nyilvánvalóan a gazdaság normális működtetésének elvével szembe megy.
Az IMF hitel törlesztése mint indok mellett a másik magyarázata az ideiglenesnek tekinthető lépéseknek az, hogy a következő években a rendkívüli támogatottsággal rendelkező kormány olyan kiadási szerkezet-átalakításokba fog belekezdeni, amelyek egyrészt megtakarításokat fognak eredményezni, másrészt pedig a gazdasági növekedés számára is ösztönzően hathatnak. A Miniszterelnök Úr a költségvetési expozéjában rengeteg reformot vizionált, úgy mint oktatási, egészségügyi, nyugdíjügyi, és közlekedési reformokat. Ebből egyelőre a nyugdíjügyi látható, azonban, ha a többi is hasonló filozófiát követne, akkor akár ezeket el is lehetne hagyni, az ország talán jobban járna nélkülük… A valóságot tekintve az egészségügyi büdzsé bevallottan a túlélésre rendezkedik be, az oktatási változtatások – bár oktatási szempontból rengeteg előremutató elemet tartalmaznak – a finanszírozási oldalon nem nagyon látható hatással bírnak, a közlekedést pedig az egyik legnagyobb pénznyelő, a MÁV konszolidálása és gyökeres átalakítása nélkül nem is érdemes nagyon változtatgatni.
Természetesen, felmerül, hogy mindennek az alapja a közigazgatás átalakítása lehetne. A közigazgatás szerkezetének egészének átalakításáról, valamint a közigazgatás feladatai delegálásának megváltoztatásáról volt szó, a hatékonyság javítása érdekében. Bár nem mondták ki, de alapvetően a szétszabdalt és erőtlen önkormányzati rendszer rovására az állam, illetve a középszint javára történne (vagy csak történt volna?) átalakítás. Ennek az alapzatára kerültek volna a fentebb említett ágazatok felépítményei is, előbbi logikája alapján.
A közigazgatási átalakításról azonban az utóbbi időben nem nagyon beszélnek. Ennek két oka lehet, és mind a kettő meglehetősen sötét képet vetít előre. Az egyik ok, hogy nem is tudják, hogy konkrétan mit akarnak ez ügyben tenni. Ezt nem kell magyarázni. A másik lehetséges ok, pedig az, hogy a pártelnök-kormányfő a saját csapdájába lépett bele. Az egyik korábbi elemzésben szerepelt a Fideszben nagyra nőtt önkormányzati lobbi ereje, amely bizony hatással lehet erre a dologra is, abban a formában, hogy a frakcióban nagy súllyal rendelkező önkormányzati tisztviselők nem-szavazata miatti félelemben a kormány nem merné az önkormányzatok szerepét csökkentő javaslatokat benyújtani.
Jelen pillanatban úgy tűnik tehát, hogy a Fidesz-kormány megrekedt az átalakítások retorikai síkján, a lényegi kérdésekben semmittevésre kárhoztatva saját magát. Ennek pedig már középtávon is beláthatatlan következményei lehetnek. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy soha vissza nem térő esélyt kapott a Fidesz a kétharmados felhatalmazással. Ha valamikor előtérbe lehetne helyezni a hosszú távú célokat a rövid távú eredményekkel szemben, az most lehetne. Most, a kétharmados ciklus elején. Akkor, amikor az ellenzék szétszabdalt, ráadásul pártjai önmagukban is rengeteg ellentét által szétfeszítettek. Amikor nincs lényegi ellenfél, ráadásul választási jellegű megmérettetés is csak három és fél év múlva lesz. Így nincs mitől félnie a kétharmados kormánynak. Mégsem cselekednek, hanem úgy tűnik, elődeik politikáját folytatják tovább. A rövid távú előnyök és ad hoc politizálás hagyományát. Ez az elmúlt nyolc évben a csőd szélére juttatta az országot, mindemellett pedig a fejlődési potenciált is aláásta erre az időre.
1918. november 24-én alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. (A mai MSZP tulajdonképpeni jogelődje.) Kissé kísérteties, hogy a Matolcsy György vezette Nemzetgazdasági Minisztérium pontosan 92 évvel később tett öles lépteket a fenti hagyomány folytatásának irányába. A lépés, és annak környezete ugyanis nemcsak a Fidesz által előszeretettel hangsúlyozott polgári értékekkel megy szembe, hanem nagyjából a józan ésszel és a fenntartható rendszerek létrehozásának igényével szemben is.
Ki húzza meg a vészféket?
A helyzet mostanra annyiban világossá vált, hogy a jelenlegi kormánypolitika a józan ész szempontjából nem tartható fenn sokáig. (Holott pont az új kormány hivatkozott a józan ész uralmának visszatérésére.) Ha pedig nem tartható fenn sokáig, akkor valamit ezzel szemben fel kell állítani mint alternatívát.
Látszólag a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor tehetségesen hazardírozik. Abban a hiszemben feszíti szét a jogállamiság, és a gazdasági törvényszerűségek alapján fennálló határokat, hogy ezeket büntetlenül megteheti. Ez formailag most így is van. A novemberi közvélemény-kutatási adatok visszaigazolni látszották a kormány politikáját. A Fidesz továbbra is toronymagasan vezet, az „emberek” bizalma töretlen, az ellenzék romokban hever. Nem lát tehát maga előtt akadályt a kormánypárt, amely miatt félnie kéne.
Nem is a jelenlegi ellenzéki pártok azok, amelyekbe beletörhet Orbán kétharmados bicskája. A Jobbik és az LMP – bár megpróbálnak konstruktív és szakmai alapú politikát folytatni – egyelőre nem tűnnek vezető alternatívának. Ha az erősödésük valószínűsíthető is, az első számú kihívó pozíciója nem tűnik számukra realitásnak.
Marad az MSZP. Az az MSZP, mely ellenzékben mindig hirtelen a jogállam kérlelhetetlen őrének helyzetében találja magát, hatékonyan elfeledve, hogy pontosan a kormányzati tevékenysége indította meg a jogállamba vetett hit megrendülését az országban. Az MSZP mai politikai elitje, főként az a csapat, amely jelenleg is az országgyűlési frakcióban ül, az első számú felelőse az ország jelenlegi állapotának. Élén az épp a jogállam legfőbb őrének posztján tetszelgő Gyurcsány Ferenccel. Azzal, aki fentebb idézett beszédében maga is bevallotta, hogy alapvetően a rövid távú érdekek vezérelte kormányzást folytatott, kormányzásának „eredményeként” pedig egyértelműen kimutatható volt az MSZP-törzsbázis részérdekének a követése a hosszú távú fejlődés előtérbe helyezésével szemben.
Természetesen előfordulhat az is, hogy az MSZP-t, és Gyurcsány Ferencet egy idő után pontosan az Orbán-Matolcsy csapat hasonló intézkedései hozhatják ki a politikai elszigeteltségből, és a dezintegráció fenyegette állapotból. Az pedig, a legsúlyosabb eset lehetne, ha az Orbán-kormány rövidtávú és kapkodó lépései következtében a korábban nyolc éven át hasonló politikát folytató csapatot emelné piedesztálra. Az az egyenes és kikövezett út lehetne Magyarország csődjéhez.
A megoldásnak tehát jobboldalról kell jönnie. Orbán Viktor – egyébként jó politikai éleslátással – úgy fogalmazta meg a Fidesz ilyen nagy arányú győzelmét, hogy a középosztály szövetségre lépett a nehezebb helyzetben levő rétegekkel. Ebben értelemszerűen benne foglaltatik az is, hogy a magát polgári pártként aposztrofáló Fidesz kiterjesztette szavazóbázisát a szegényebbekre is. Az alapkoncepció szerint tehát a kitartó mag-szavazótáborát bővítette ki olyanokkal, akik korábban másokra adták voksukat. A szavazói viselkedés vizsgálata alapján pedig nyilvánvalóan utóbbi csoportok a legillékonyabbak, azaz az ő megtartásuk érdekében kell nagyobb erőfeszítéseket tenni a kormányzó erőknek.
Így tehát ördögien racionálisnak is minősíthető az, hogy Orbán és kormánya a párt plebejus élét kívánta kidomborítani, azt kalkulálván, hogy ezzel megnyerhető számára tartósan ez a réteg, a polgári értékeket előtérbe helyező konzervatív szavazók pedig „amúgy is” kitartanak. Ez a számítás egyelőre beigazolódni látszik, hiszen az összes mérés szerint töretlen a Fidesz és a kormány népszerűsége.
A populista, plebejus politikával – amelybe tökéletesen beleillik a mostani nyugdíjas hercehurca is – magához tudja kötni a politikával napi szinten nem foglalkozó szélesebb tömegeket, alternatíva híján pedig korábbi hívei is mellette vannak.
Még egy darabig.
Sokáig ugyanis nem tarthat ki egy markáns polgári értékeket valló réteg egy az ezekkel az értékekkel szembemenő kormány mellett. Ez a réteg pontosan amiatt tartott ki a Fidesz mellett, mert benne látták a garanciáját a polgári értékek megvalósulásának, szemben az ezeket elutasító balliberális kormányok, valamint a túlzottan radikálisnak tűnő Jobbik, illetve az új SZDSZ-ként is aposztrofált LMP-vel szemben. Ellenzéki létben könnyű az összezárás. Ilyenkor a támogató rétegek – élükön a konzervatív értelmiséggel – hajlamosak elnézőek lenni a párttal szemben, elfogadva, hogy végtére is a „jó ügy”, azaz a kormányra kerülés érdekében tesznek kevésbé szimpatikus lépéseket. Annak érdekében, hogy kormányon végre a polgári konzervatív értékeket preferálják.
Kormányon azonban nem létezik ez a kegyelmi állapot. Főként nem olyankor, amikor semmiféle ellenfél sem jelenik meg a láthatáron. Kétharmados kormányzás esetén irracionális a félelem a posztkommunisták visszatérésétől is.
A második Orbán-kormány pedig – kár szépíteni – eddigi politikája folytán inkább a klasszikus polgári konzervatív értékekkel szembemenő politikát folytatott, semmint azoknak megfelelőt. Csak címszavakban említve:
A szavazófülkés forradalom permanens emlegetése. (Bár ezt még lehetett Antall József elhíresült mondatára adott válaszként értelmezni, azaz, hogy végre ignorálni lehet a posztkommunista erőket.) A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kötelező kifüggesztése vagy mosolyra fakasztott, vagy pedig egyenesen felháborodásra adott okot.
Az elvekhez konzekvensen ragaszkodó, és ezek alapján a Gyurcsány-korszakkal markánsan szembehelyezkedő Sólyom László helyett az előző rendszerben komoly előnyöket élvező, politikában súlytalan, és az intézmény tekintélyét végső soron aláásó államfő megválasztása.
Súlyos határpontként az Alkotmánybíróság jogkörének reaktív és ad hoc módon történő korlátozása, mely mindemellett jelentős verbális arroganciával párosult.
Végül pedig a sok problémával küzdő, azonban végső soron az öngondoskodás polgári ethoszát magában hordó magán-nyugdíjpénztárak felszámolása a korábbi, kommunisták által bevezetett rendszerhez való visszatéréssel.
Ezek olyan kérdések, melyekkel kapcsolatban a Fidesz korábban – morálisan abszolút igazolhatóan – elvi álláspontot foglalt el, az elvek bizonyos kérdésekben való mindenek fölött állóságát hangoztatva. Ezzel is erősítve a mögötte álló polgári konzervatív támogatókat.
Az említettek mind olyan problémakörök, amelyek elképzelhető, hogy a társadalom széles rétegei ingerküszöbét elsőre nem lépik át. Azokét viszont radikálisan, akik elvi alapon támogatták a Fideszt mint per definitionem Polgári Pártot.
A fenti jelentős kérdésekben való pálfordulás mellett folyamatosan jelen van egy meglehetősen egysíkú és a polgárokat alapvetően lenéző retorika. A nem túl bonyolult képlet két részből áll. Az egyik az elmúlt nyolc év emlegetése. Ezeknek az érveknek van valóságalapjuk, azonban kétharmados felhatalmazással nem biztos, hogy erre való hivatkozással kellene mindent megmagyarázni.
A másik, még idegesítőbb érvelés, az, hogy „az emberek erre szavaztak”. Ez még az előzőnél is gyengébb lábakon áll, sőt, akár az is levonható konzekvenciaként, hogy pontosan ezen mentalitás ellen történt a szavazás. Gyurcsány Ferenc és támogatói folyamatosan azt hangoztatták 2006 és 2010 között, hogy a parlamenti ciklus négy évig tart, erre az időre szól a kormánynak a felhatalmazása, a közhangulat változásai nem érdekesek, és Gyurcsány minden újabb ötletének keresztül kell mennie. Fenti – főként Lázár János és Szijjártó Péter által előszeretettel alkalmazott – retorikai fordulat kísértetiesen emlékeztet erre. „Az emberek erre szavaztak” – de mire is? Ezek szerint, mint Gyurcsányék esetében mindenre, amit épp kigondolnak? Nem épp a legbizalomgerjesztőbb analógia.
Az elmúlt hetekben – főként az alkotmányjogi barkácsolás hatására – jelentős mozgás figyelhető meg a jobboldali értelmiségen belül. Sorra hallatják hangjukat ugyanis főként a jobboldalhoz kötődő mértékadó személyiségek, nemtetszésüket kifejezve a Nemzeti Együttműködés Kormányának tevékenysége ellen. Hasonló hangok jelentek meg a jobboldalhoz kötődő polgári értékeket valló médiumokban is. Ez a törekvés akár a jobboldali Alkotmánypárt csírája is lehet. (A jobboldali Alkotmánypárt koncepciójáról a következő írás fog részletesen szólni.) Ez nem feltétlenül a szó szoros értelmében felépülő politikai pártot kell, hogy jelentsen, azt viszont igen, hogy létezik a társadalomnak, illetve főként az értelmiségnek egy jelentős, jól körülhatárolható csoportja, amely markánsan konzervatív attitűdökkel rendelkezik, és ebből az irányból lassan elfogadhatatlan lesz számára a jelenlegi kormányzati politika, de pontosan emiatt az alap-attitűd miatt a jelenlegi parlamenti alternatívák sem jelentenek számára járható utat. Ennek a megszerveződésére még egyelőre várni kell, de a határok már látszanak.
Egy ilyen erő természetesen nem tömegpárt kell, hogy legyen, természetéből fakadóan nem is tud az lenni, azonban valamiféle politikai menedéket nyújthat azoknak, akik ebből az orientációból kiindulva támogatták eddig a Fideszt.
Utóbbi párt pedig, ha folytatja eddigi markáns politikáját, nyugodtan elhagyhatja nevéből a „polgári” jelzőt, és folytathatja útját öles léptekkel az őszödi úton. Ennek a „második” őszödnek azonban az ország lesz a kárvallottja…