HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Párt a pártban

2010.11.15. 17:32 :: tothh

 

Bár háttérbe vonulását ígérte, Gyurcsány Ferenc az utóbbi hetekben ismét elementárisan veti bele magát a magyar közéletbe. Hivatalosan azt állítja ugyan, hogy ő maga is lemondott a jövőbeni kormányfőségéről, nem lehet nem észrevenni törekvését, hogy a jelenlegi ellenzék vezetője, és mint ilyen, a kormányfő jövőbeni kihívója legyen. A párton belül a saját képére formált platform megalapítása, valamint az Alkotmánybíróság védelmét szolgáló mozgalom élére állása egyértelműen mutatja, hogy nem elégszik meg a háttérmunkás szerepével, de még egy főideológusi pozícióval sem.
Törekvése közben úgy tűnik, pártja, a Magyar Szocialista Párt érdeke másodlagos számára, fontosabb ennél az ő személye mögött felsorakozó támogatók és külön mozgalmuk képviselete.
Már a választás előtt érezhető volt egyfajta feszültség Gyurcsány, illetve jól körülhatárolható szövetségesi köre, valamint a Mesterházy Attila mögött felsorakozó, főként a párt „öregjeiből” és „feltörekvő fiataljaiból” álló érdekszövetség között. Akkor azonban Gyurcsány meglehetősen ritkán szólalt meg, és végül „országértékelő” beszédében kiállt Mesterházy Attila és a Szocialista Párt egysége mellett.
 
A tavaszi országgyűlési választáson elszenvedett jelentős vereség óta a nyolc éven keresztül kormányzó, és ennek során népszerűsége nagy részét elveszítő Magyar Szocialista Párt központi jelszava a megújulás. Ennek jegyében vállalták a háttérbe vonulást a párt „öregjei” címkével illetett csoportosulás tagjai, meghagyva a formális pártvezetést egy részben fiatalokból, részben pedig eddig a nagypolitikában szerepet nem vállalókból álló vezetőség számára. Jóllehet, rengeteg ellentét feszül a párton belül, az egyes érdekcsoportok komoly túlélési ösztönről tanúbizonyságot téve két nagyon súlyos vereséget követően háttérbe szorították a partikuláris érdekeiket, és a jelenlegi nehéz időszakban mindenáron a pártegység fenntartása mellett tettek hitet.
Más pártok hasonló időszakait vizsgálva (FKgP, MDF – két alkalommal is, MIÉP, SZDSZ) okkal jutottak arra a következtetésre, hogy súlyos vereségek után az ellentétek kiélezése könnyen olyan súlyos belső válsághoz vezet, mely az egész pártot elsöpörheti az összes erőcsoportjával együtt.
E kényszeregység természetesen nem jelent belső békét, és várható is, hogy a stabilizálódást követően újra belső erőfelmérő mozgások indulnak be. Annak, hogy most nagyon kockázatos lenne komoly „belháborút” indítani, két fő oka van: Egyrészt, a pártnak, valamint a hozzá kapcsolódó holdudvarnak kezelnie kell azt a szervezeti sokkot, amely az országgyűlési, és önkormányzati választásokon való térvesztésnek a következménye. Az ország legnagyobb politikai erejéből egy középpárti szintre zsugorodni önmagában megterhelő, ezt ráadásul kiegészíti az a tény is, hogy a helyhatóságok túlnyomó többségében a szocialista párt egyszerűen megkerülhető és figyelmen kívül hagyható erő lett. Ezzel pedig radikálisan lecsökkent azoknak a lehetőségeknek a száma, melyek a párt tagjait, illetve a körülötte levő klientúrát ki tudják szolgálni. Mindez egzisztenciális válságot okozhat az MSZP-hez kötődő személyek és szervezetek körében.
A kényszeregység másik fő oka az ideológiai elbizonytalanodás. Az MSZP a vereségeit követően mindig a „balra fordulás” jelszavát hirdeti meg, így teszi most is. Ez azonban a korábbi esetekhez hasonlatosan most sem töltődik fel kézzelfogható jelentéstartalommal.
Ezen balra fordulást a gyakorlatban leginkább – hallgatólagosan – a Gyurcsány-korszakkal való szembefordulásként lehet értékelni. Bár önnön magát Gyurcsány Ferenc mindig baloldali politikusként aposztrofálta, széles körű konszenzus volt és van abban, hogy a politikájának lényege a blairi „harmadik út” követése, azaz a neoliberális elvek házasítása a szociáldemokrata gondolatmenettel. Ez az MSZP mainstreamjétől távol álló vonulat volt, és most ezt határozták meg mint a súlyos vereség egyik okát. A Gyurcsány-korral való szembefordulás azonban nem tud a hallgatólagos mivoltánál jelentékenyebb körbe lépni. A nyílt szembefordulást legfeljebb Szanyi Kapitány engedte meg magának, róla azonban már korábban is tudni lehetett, hogy az MSZP „fenegyereke” volt, más viszont tartózkodott a korábbi kormányfő nyílt bírálatától.
Ennek oka nemes egyszerűséggel az volt, hogy az MSZP vezetése és szélesebb tagsága korábban minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy kiálljon Gyurcsány Ferenc, illetve politikája mellett.
 
Az említett két probléma, illetve a következményükként jelentkező kényszerű összezárás képletéből két vonulat különült el az elmúlt időszakban. Az egyik, kevésbé jelentékeny különálló jelenség Szili Katalin kilépése volt. Szili tetszelgett korábban a „pártellenzéki”, illetve nemzeti baloldali karakterben, azonban ennek hitelessége meglehetősen korlátozott volt. Korlátozott volt már csak azért is, mert bár támadta Gyurcsány Ferencet, nem elégségesen baloldali politikája miatt, a lényeges döntések esetén minden egyes alkalommal a bukott miniszterelnök mellett tette le a voksát. Nem túlságosan merész jóslat ezek után, hogy Szili Katalin mozgalma a marginalitás terepén fog maradni a magyar politikai élet tekintetében.
 
Az igazi „kemény dió”, a túlélésre berendezkedő MSZP stratégiát keresztbe verő irányvonal Gyurcsány Ferenc újonnan való aktivizálódása. Míg Szili Katalin kilépése gyakorlatilag a frakció egy fővel való csökkenéseként manifesztálódott, Gyurcsány szereplése alapjaiban rengeti meg a Szocialista Pártot, illetve stratégiáját.
 
Gyurcsány Ferenc szemmel láthatóan magasról tesz a szocialista párt stratégiájára, ő jó szokásához híven, kizárólag saját politikai jövőjét kívánja építeni. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy Gyurcsány Ferenc látszólag nem kíván politikai vezető szerepet vállalni, a pártvezetői tisztségekre való pályázástól elzárkózik. Ezzel természetszerűleg elhárítja a párt politikájáért viselendő felelősséget is. A felelősséget nem kívánja vállalni, a politikába való beleszólást azonban igényli a bukott kormányfő. Az persze nem állítható, hogy szigorúan az MSZP-n belül kíván megjeleníteni egy önálló áramlatot. Annál bonyolultabb az ő viszonya a párthoz.
Gyurcsány Ferenc pártot épít a párton belül, és paradox módon a párton túl is. Gyurcsány egyfajta gazdatestként használja a jó infrastruktúrával és beágyazottsággal rendelkező MSZP-t arra, hogy megteremtse saját maga számára azt a játékteret, úgy tetszik porondot, amelyen szerepelni tud. Annak következményeit figyelmen kívül hagyva, hogy a párt számára mindez mit jelent.
 
Gyurcsány Ferenc politikai pályára való lépése óta tökéletesen figyelmen kívül hagyja azokat a véleményeket, amelyek nem az ő politikai igazát támasztják alá. Jöjjenek ezek a vélemények párton belülről, vagy kívülről, a bukott miniszterelnök tökéletesen ignorálja a kritizáló hangokat.
Teljhatalmú pártelnök-miniszterelnökként magabiztosan hirdette saját útja, saját víziói szükségszerűségét, komikus bukása után viszont már korlátozottan érvényesül saját véleménye.
Viselkedése azonban azóta sem változott, fölényesen viszonyul minden őt kritizáló hanghoz képest.
 
Itt lehet bekódolva a 22-es csapdája az MSZP megújulást szorgalmazó vezetőségének számára.
 
 
Az MSZP alapszabálya szerint platformok szövetségeként definiálja önmagát. Ezen platformok között volt erősebb és gyengébb, azonban az eddig mindegyikről elmondható volt, hogy alapvetően az MSZP részeként, azon belül politizált. A platformok közötti versengések pedig a párt belső erőviszonyait meghatározó események voltak. Az sem fordult elő, hogy egy platform elkezdjen önálló életet élni, és önmagában politikaformáló aktorrá válni. Amikor korábban egy-egy platform nagyobb nyilvánosság előtt jelent meg, ennek általában az volt az oka, hogy a párton belüli erőviszonyokat akarták ilyetén módon megváltoztatni.  (Egyedüli kivételként a Társadalompolitikai tagozat – nem platform! – jelenhetett meg, azonban ezt rövid úton hatalmi módszerrel háttérbe szorította a pártvezetés.)
 
A platformok szövetségeként való működés az elmúlt 21 év alatt sok kritikát kapott a párton belül. Bár mindenki ezt úgy aposztrofálta, hogy a legdemokratikusabban működő magyarországi pártról van szó, az egyes erőcsoportok informális küzdelmei és kiegyezései átláthatatlanná tették a párt politikai irányvonalának alakulását. Ez volt az oka annak is, hogy legtöbbször az MSZP nem tudott egy egyértelmű ideológiai vonulat mentén felsorakozni, így – jobb híján – a szakértő és technokrata mivoltukat hangsúlyozták.
Az MSZP 2004-ben súlyos vereséget szenvedett, amelyet a korábban működő modell vereségének is be lehet tudni. A Medgyessy-kormány a kezdeti kétszer száznapos osztogatáson túl nem tudott egyértelmű víziót adni az országnak, és tevékenysége az ügyvitelre szorítkozott. A kormány különböző pozícióit is leginkább a párt belső erőviszonyainak leképeződéseként töltötték be.
Ezen az akkor végzetesnek tűnő helyzeten (amit most nagyon szívesen elfogadna az MSZP elitjének jó része) volt hivatott segíteni a párt megújítását és modernizálását zászlajára tűző Gyurcsány-Hiller tandem.
A Gyurcsány-korszakban felmerült a párt szerkezeti átalakítása is. Ezt pont a pártelnökké is avanzsáló miniszterelnök vetette föl, egy centralizáltabb működést ajánlva az MSZP-nek. Ezzel nyilvánvalóan saját céljai számára teremtette volna meg a szervezeti alapokat. Elképzelései szerint a baloldal Orbán Viktora, azaz mindenható egyszemélyi vezetője kívánt volna lenni. Egy más szervezeti kultúrával rendelkező pártban mindez azonban nehézségekbe ütközött, hiszen itt különböző szinteken különböző erejű káderek bírtak jelentős befolyással, akik ezt nem kívánták föladni a pártelnök kedvéért. Abban a kudarcban, amely a párt centralizálása során érte, döntő ok lehetett az őszödi beszéd, illetve a második Gyurcsány-kormány tevékenységével való elégedetlenség. Míg a választási győzelem után közvetlenül lehetett volna esélye a centralizálásra, a komoly hitelvesztés, valamint az ősztől kezdődő személyével kapcsolatos elemi ellenállás csökkentette befolyását és erejét a párton belül is. Így maradt a platformokra és erőcsoportokra épülő modell, a kormányfő azonban mindent megtett az erőcsoportok közötti egyensúlyozás, és saját primátusa megteremtése érdekében. Tulajdonképpen ekkor folytatta a korábbi gyakorlatot, arra azonban ügyelt, hogy saját személye kikezdhetetlen legyen a párton belül. Ennek legfőbb eleme a kormányfői pozíció betöltése volt.
Nem véletlen tehát, hogy a kormányfőségből való távozását követően rekordgyorsasággal szűnt meg korábbi vezető befolyása, és pillanatok alatt a párt mainstreamjéből kiszorulva találta magát. Gyurcsány sosem volt korábban egy erőcsoport-képző személyiség az MSZP-n belül, hatalmát és befolyását csak első számú vezérként tudta érvényesíteni. Bár volt egy platform (Magyar Progresszív Társaság), amely az ő személyéhez és „értékrendjéhez” kötődött, annak befolyása nem nyúlt túl a többi platformén. A bukott kormányfő így kényszeredetten vette tudomásul, hogy vezető szerepre ebben a pártban, ebben a formában nem nagyon törekedhet.
 
Bár a pártelit jelentősen megkönnyebbült Gyurcsány bukását követően, és kármentésbe fogott bele, van egy olyan kör az országban, amely még mindig Gyurcsány Ferenc politikájának híve, és a volt miniszterelnök aktív politikai szerepvállalását óhajtaná. Ez azonban egy eléggé könnyen behatárolható kör. A többi párt hívei, valamint a bizonytalanok/nem szavazók nagy része egy emberként utasítja el Gyurcsány Ferencet és politikáját. A szocialista párton és táborán belül még mindig van a személyének varázsa. Ez két dologból fakad: Egyrészt, Orbán Viktor 2006-os legyőzéséből, amelyet az ő személyisége varázsának tekintenek. Ez azonban korlátozottan igaz. Egyrészt azért, mert a győzelem utána kamatostól szállt vissza a fejére. A miniszterelnök-jelölti vitában alkalmazott arrogáns stílusa később ugyanolyan tehertétellé vált, mint az őszödi beszéd. Mindezt tetézte, hogy Orbán akkori vádjai a várható megszorításokról rendre beigazolódni látszottak.
A másik oldala az „Orbán legyőzése legendának” az, hogy a gyűlölt ellenfél ma teljhatalommal rendelkezik az országban, így összességében a projekt sikeressége nem igazolható.
Gyurcsány személyiségének az Orbán legyőzésén túli varázsa az újító szerep, amelyet tudatosan is vállalt. A korábban a múlt erejének tűnő MSZP-ben egy olyan hangot jelenített meg, amely a jövő felé fordulást tűzte ki célul, és az újítást és modernizálást tette programja középpontjába. Ez nagyon jó hívószónak tűnt, azonban tartalommal kevésbé tudta megtölteni. Gyakran a modernizálás, az újítás mindenáron öncéllá vált, ezzel pedig – világos elérendő célok híján – káoszt eredményezett.
 
Összességében elmondható, hogy Gyurcsány személyes varázsa csökkent saját táborán belül is, azonban itt létezik még egy olyan markáns mag (melynek emblematikus képviselői Molnár Csaba, Ficsor Ádám, Szűcs Erika, vagy Vadai Ágnes), amely még mindig az ország, illetve a párt sorsának jobbra fordítójaként tekint rá. A tagságon kívül a baloldali-liberális értelmiség jelentős része még mindig benne látja a jövőt. Ekképpen a korábban markánsan az SZDSZ-hez kötődő személyiségek is őt támogatják céljai elérésében.
 
Megállapítható tehát, hogy Gyurcsány Ferencnek még mindig van egy jelentős tábora, olyanok is, akiket főként személyisége késztetett a mellette való kiállásra.
 
 
 
Miért nem épít önálló pártot?
 
A baloldali-liberális oldalnak jelen pillanatban elemi érdeke, hogy egy párton, legalábbis egy tömbön belül csoportosuljanak az erői. Ennek jele volt az is, hogy az LMP-t mindenáron maga mellé akarta láncolni a Szocialista Párt tavasszal a választások során. Azt nyilatkozták ugyan, hogy a cél a kétharmad megakadályozása, valódi cél – előbbi realitása híján – az volt, hogy egy akolba tereljék a „demokratikus” erőket. Úgy, ahogy az SZDSZ volt annak idején az MSZP segédcsapata, minden elvi vagy felmerülő személyi ellentét ellenére.
Az MSZP kettészakítása, egy liberálisabb gyurcsányista szervezetre, és egy a baloldali értékeket markánsabban képviselő pártra azonban komoly veszélyeket hordozhatna magában. Itt ugyanis nem két korábban megszülető szervezet szoros szövetségéről van szó, hanem egy erő kettészakadásáról. Ami lényegénél fogva is konfliktusokkal terhelt és egy későbbi szoros együttműködést nehézzé tehet.
 
Egy esetleges szakadás nagyon komoly fejtörést is okozhatna a balliberális értelmiségnek, azt a kérdést föltéve, hogy a „klasszikus” baloldali MSZP-t, vagy a korábbi nagy messiást, Gyurcsányt támogassák.
 
Így a legkézenfekvőbb lehetőség az, hogy egyetlen erő maradjon a balliberális oldalon, és annak kell Gyurcsány irányítása alatt állni. Ennek legegyszerűbb alapesete az MSZP visszavétele lenne. Ez azonban – a fent már említett okok miatt – nagyon komoly nehézségekbe ütközne, ami a jelenlegi elutasítás közepette nagy valószínűség szerint teljesen felőrölné a bukott miniszterelnök energiáit. Az MSZP jelentős erőcsoportjai belátták, hogy Gyurcsány Ferenc visszatérése a párt élvonalába az MSZP totális karanténba kerülését jelenthetné, és lassanként rájönnek, hogy a párt csúfos bukása főleg a Gyurcsány-korszaknak köszönhető.
Nyíltan azonban valószínűleg nem fog senki sem Gyurcsánnyal szembeszállni, két okból. Az egyik ok az, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy kormányfői pozícióban maradását összekösse a baloldal túlélésével, így rákényszerítve a párt tagjait, hogy benne mint alternatíva nélküli vezetőben gondolkodjanak. Így tehát eléggé visszásan venné ki magát az, ha valaki nyíltan megtámadná a korábban bőszen támogatott Gyurcsányt.
A másik, materiálisabb oka a nyílt konfliktus felvállalásának, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként igyekezett minden potenciális kihívóját, vagy ellenfelét olyan pozícióba helyezni, ahonnan részben visszásnak tűnik a pártelnök-miniszterelnök elleni támadás, részben pedig könnyebben saját ellenőrzése alá tudta vonni ezeket a személyeket. Nehéz lenne elképzelni, hogy például az a Szekeres Imre támadná meg nyíltan Gyurcsány Ferencet, akiből ő csinált Honvédelmi minisztert annak minden presztízsével együtt.
 
Ezek a törekvések szemmel láthatóak az MSZP vezetésének reakcióin, amik Gyurcsány az utóbbi időben való aktivizálódását kísérik. Érezhető ugyan egy feszültség a hivatalos MSZP és a volt pártelnök között, azonban nyíltan legfeljebb nagyon finoman bírálják sokszor a párt közvetlen érdekeivel való szembemenetelért.
 
Másik oldalról viszont Gyurcsány sem fog nyílt konfliktust kezdeményezni. Azért nem, mert az az ő presztízse szempontjából is visszatetsző lenne, ha pont ő, aki vezető korában megkövetelte a pártegységet, ő ütne rést ezen a pajzson. Ráadásul, ezzel elég magas labdát adna föl riválisainak, akik így azzal is tudnának ellene érvelni, hogy a volt miniszterelnök kizárólag saját érdekeit tekinti, a nehéz időszakot átélő párté fölé helyezve. Ezzel pedig korábbi, háttérbe vonulásáról szóló ígéreteit is megszegné.
 
Így maradt lehetőségként az a megoldás a bukott kormányfőnek, hogy egy pártot épít föl saját pártján belül, és azon túl. Ezt úgy tudta elérni, hogy kihasználta a párton belül a platformok meghatározó helyzetét, és kihasználva saját képére formált platformját önálló politikaképző aktorként jelenhet meg.
A platform nem előzmény nélküli. Tulajdonképpeni előkészítéseként lehet értékelni a Magyar Demokratikus Charta elnevezésű „civil” szervezetet, mellyel Gyurcsány Ferenc még kormányzása idején a hozzá köthető személyiségeket – legyenek párton belül vagy kívül – egy szervezetbe tömörítse. A Chartába be volt kódolva akár a párttá alakulás lehetősége is. Ebben az esetben azonban nyílt szakítást kellett volna az MSZP-vel szemben kezdeményezni, ami a fentebb említett okok miatt nem lehetett kivitelezhető. Az önálló szervezeti háttér mégis megadta azt a lehetőséget Gyurcsánynak, hogy valamilyen szinten az MSZP-től független politikai egységben menedzselje saját megjelenéseit.
 
A Charta és a Demokratikus Koalíció Platform tulajdonképpen ugyanazon szerveződés két arca. A platform a párton belüli, a Charta a párton kívüli vonulat. A kettő közötti feszültséget egy tényező képezi: Míg a Chartának bárki tagja lehet, a platform a szocialista párttagok számára nyílt mindössze. Ennek következtében korábban SZDSZ és MDF közeli személyiségek is politikai otthonra lelhettek Gyurcsány Ferenc mellett (Bauer Tamás, Kuncze Gábor, Debreczeni József), azonban számukra jogi okok miatt csak a Charta nyitott. Párt-szervezetileg egyelőre nem értelmezhető az ő szerepük.
 
 
Gyurcsány és az MSZP – különös kényszerházasság
 
Kényszerből elviselik tehát egymást a szocialista párton belül a gyurcsányisták, illetve a jelenlegi vezetés hívei. Ez a szembeállítás plasztikusan mutatja a viszonyrendszert: Míg egyik oldalon egy viszonylag egységes vonulatról lehet beszélni, a másik oldal korántsem egységes. Talán egy kérdésben értenek csak maradéktalanul egyet, abban, hogy mit nem akarnak. És ez most úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferenc és vonulata komolyabb szerepvállalása a párt politikájának meghatározásában.
 
A jelenlegi állapot egy pillanatnyi egyensúly, aminek nem lehet hosszú jövőt jósolni. Valamelyik oldalnak lépnie kell az ellentét eldöntésében. A fentebb már kifejtett okok miatt a párt jelenlegi vezetése nagyrészt képtelen lesz lépni a korábbi kormányfő fellépései és szereplései ellenében, egyedül Szanyi Kapitány kirohanása értelmezhető e téren. Azonban, ez a kirohanás is egyedül maradt az éterben, így pedig meglehetősen gyengének tűnik, főleg, ha összevetjük Gyurcsány és köre permanens kommunikációs offenzívájával.
A két „csapat” céljait és tevékenységeit összevetve is jelentős különbség lelhető fel. Az MSZP jelenlegi vezetése egyelőre nagyon keresi a helyét, érdemi, lényegi társadalompolitikai válaszokat megfogalmazni nem tud. A nagy közérdeklődést keltő ügyekben (pl. a vörösiszap-katasztrófa utáni állami felügyeletbe vétel) leginkább enyhe verbális kritikát követően a kormány álláspontja mellett állnak ki. Mindemellett, igyekeznek távolságot tartani a párt korábbi – Gyurcsány által meghatározott – politikájával szemben.
Velük ellentétben a Gyurcsány fémjelezte mozgalom markánsan állást foglal korábbi politikájuk mellett, és markánsan a jelenlegi kormány bármilyen törekvése ellen. Olyan kérdésekben is, amikkel kapcsolatban egyrészt a párt mainstreamje is támogató álláspontot foglalt el, másrészt pedig a közvéleményben egyöntetű támogatást élveznek. Néha kicsit úgy is tűnik, hogy Gyurcsányék számára öncéllá válik a jelenlegi kormánnyal való szembenállás, legyen az jó, vagy megkérdőjelezhetően jó, népszerű, vagy népszerűtlen cél, amit e körben képviselnek. Ennek a politikai értelme legalább az egyértelmű arcél megfogalmazása. Míg a Jobbik, az LMP, és a kényes kérdéseket tekintetbe véve az MSZP képviselői a kormányéval megegyező módon döntenek, Gyurcsányék markáns különállása felértékeli saját szerepüket az ellenzéki lét tekintetében.
 
Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, pár hónapon belül előállhat egy olyan szituáció, melyben – annak ellenére, hogy formális pártpozícióval nem bírnak – Gyurcsány Ferenc és követői jelennek meg a nyilvánosság előtt, mint a Szocialista Párt politikájának képviselői, vagy meghatározói. Ezzel gyakorlatban a háttérbe szorítják a valós legitim pártvezetést, kényszerpályára kényszerítve azt. A pártvezetés így kénytelen-kelletlen követő magatartást fog folytatni Gyurcsányék lépéseivel kapcsolatban, amivel saját mozgásterüket is beszűkítik, illetve még jobban ellehetetlenítik az önálló politikai program megalkotására való törekvéseiket. Ez pedig könnyen vezethet oda, hogy az egyetlen komolyan vehető szocialista erőcsoport Gyurcsány „’89-es demokrata” csoportja lesz, mely akár tényleges támogatottságánál jóval markánsabb arcéllel fogja mutatni magát mint a baloldali politika jövőjét.
 
Ezzel elérkezett a Gyurcsány-szkeptikus, vagy akár antigyurcsányista pártvezetés számára a csapdahelyzet. Mire észreveszik, hogy a volt kormányfő a párton belül megkerülhetetlen és főként a médiában uralkodó erőcsoportot hozott létre, addigra már talán túl késő lesz, és a közvélemény ismét Gyurcsány-pártként fogja az MSZP-t azonosítani. Ebben az esetben pedig már csak nyílt támadással lehetne a bukott miniszterelnök hatalom-átvételét megakadályozni. Ennek pedig a fentebb említetteknek megfelelően komoly kockázatai vannak. Ezen kívül pedig kb. a szakítást kezdeményezhetik, vagy önként ismerik el Gyurcsány Ferencet legalább az MSZP főideológusának.
 
Gyurcsány és csapata számára valószínűleg mindegy, hogy sikerül-e az MSZP vezetését átvenniük. Bizonyos szempontból akár állítható az is, hogy az ő részükről szerencsésebb lenne, egy MSZP-n kívüli formációban való működés. Így ugyanis nem kell megküzdeniük az „öröklött” pártstruktúrákkal, amik a párt vezetésének átvétele esetén is fejtörést okozhatnának nekik.
A kenyértörésnek viszont – Gyurcsányék szempontjából – már egy olyan időpontban kell megtörténnie, amikor a rajtuk kívül álló szocialista csoportosulás önállóan életképtelennek bizonyul. Így tudják elkerülni a balliberális oldalon megjelenő párhuzamosságot.
Természetesen felmerülhet az a kérdés is, hogy ez miként nézhet ki fordított szempontból, azaz Gyurcsányék ellenlábasai – nevezzük őket egyszerűen Mesterházy-csoportnak – szemszögéből. Mesterházyék nem tudnak egy homogén pártprogramot, illetve stratégiát lefektetni. Ők – teljesen természetes okokból – a túlélésre rendezkedtek be, az építkezés szakasza az ő stratégiájukban egy későbbi periódusra van kitolva. Ez az egyik ok, mely alapján egyenlőtlen küzdelemnek lehet minősíteni „Gyurcsány és a többiek” harcát, a másik ok pedig pont az előző kifejezés lényegében érhető tetten, azaz, hogy míg Gyurcsány csapata homogénen áll össze, a másik oldal egysége nagyon nehezen biztosítható.
 
A kenyértörés kockázata ott jelenik meg a gyurcsányisták számára, hogy vajon, ha ők hagyják el az MSZP-t, az képes lesz-e ebben a formában az 5%-os küszöb átlépésére. Tulajdonképpen ezen áll, vagy bukik a stratégia. Amennyiben sikerül a baloldali, illetve a „demokratikus” táborban való kizárólagosság képzetét elterjeszteni, a korábbi kormányfőnek, illetve csapatának sikere van. Mindez azt is maga után vonja, hogy a most komoly egységfrontba tömörülő MSZP-s pártelit egy az egyben kerül a politika süllyesztőjébe.
 
 
Ellenzéki egység Gyurcsány vezetésével?
 
Újabb paradoxonhoz érkeztünk, hiszen az egyik oldalon Gyurcsány Ferenc az összes demokratikus elvet valló személy vezetésére tartja magát és mozgalmát/mozgalmait hivatottnak, a másik oldalon viszont pontosan saját személyének élre, sőt, kizárólagos szerepbe helyezésével vágja el a ténylegesen az ellenzéki platformon álló személyek legalább taktikai szövetségbe való tömörülését. Valójában nem is az a volt kormányfő célja, hogy az egész ellenzék alkosson egységfrontot a második Orbán-kormánnyal szemben, hanem az, hogy az ellenzéki erők közül az ő által vezetett csoport legyen a kizárólagos kihívó, vagy legalábbis az ellenzék formális, vagy informális vezető ereje. Ezt azon az úton kívánja elérni, hogy a kormányellenes tiltakozások élére állva válaszút elé állítja a többi ellenzéki erőt: Vagy hajlandóak hozzá alárendeltként csatlakozni, vagy pedig kikerülnek az ellenzéki lét fősodrából. Ehhez ő jelentős eszközökkel nem rendelkezik, tulajdonképpen a médiaszereplésekben való szereplése az az egyetlen, de döntő hatású eszköz, mellyel virtuálisan az ellenzék vezetőjeként tudja eladni magát. A médiaszereplések középpontba állítása korábban sem állt tőle távol, sőt, megkockáztatható, hogy politizálásának célpontja mindenkor a várható médiahatás maximálása volt – a tartalmi dolgok másodlagosak voltak.
 
 
Segíti, vagy gátolja Gyurcsány az ellenzék helyzetét?
 
A kérdésre egyértelműen az a válasz adható, hogy Gyurcsány Ferenc aktivizálódásával leginkább a Fidesznek, illetve a kormánynak kedvez. Minden egyes alkalommal, amikor a kormány olyan lépést tesz, amellyel szemben jogos elégedetlenség léphet föl, Gyurcsány Ferenc fellépése relativizálja a politikai képletet, és gyengíti a kormánnyal szembeni kritika élét. A kormány tevékenysége párhuzamba állítva Gyurcsánnyal valószínűleg még sokáig az előbbi felé fogja a mércét billenteni.
Felmerül itt az a kérdés is, hogy a korábbi miniszterelnök miért nem fogja föl saját elutasítását, és nem gondolja esetleg végig azt, hogy háttérbe húzódása valójában többet segítene az ellenzéki erőknek. A jelekből ítélve Gyurcsány Ferenc vagy nem hajlandó tudomásul venni a körülményeket, vagy az ellenzéki politika sikerét föláldozva kizárólag személyes bosszúhadjáratára koncentrál.
 
Ennek a kérdésnek a megfejtése a magyar politikai élet hosszú távú kilátásait is meghatározhatja. Az első esetben ugyanis még elképzelhető, hogy a balliberális szellemi elit fogja finoman rávenni korábbi kedvencét, hogy hátrébblépésével segítse az általuk képviselt – kormányellenes – ügyet, utóbbi esetben viszont egy nagyon hosszú, és szomorú vesszőfutás várható.
 
Természetesen létezik elméletben egy harmadik út is. Az a lehetőség, hogy Gyurcsány Ferenc hosszú és fáradságos munkával visszaszerzi a társadalom többségének a bizalmát, és legalább elemi elutasítás helyett valamiféle szimpátia alakulhat ki személye iránt. Ennek az esélye azonban nagyon csekély. Olyan jelentős elutasítottság áll Gyurcsány Ferenccel szemben ma a közvéleményben, hogy ez szinte elképzelhetetlen, hogy szimpátiába fordulhatna át.
A volt miniszterelnök – ahogy más esetben is – Orbán Viktor példáját állította maga elé. A jelenlegi miniszterelnökhöz hasonlóan kíván a vesztes pártvezér és megosztó személyiség pozíciójából visszatérni a politika centrumába és egy elfogadott vezető pozíciójába. Kettejük között azonban jelentős különbségek húzódnak meg. Orbán a jobboldal táborán belül mindig is jelentős támogatottságnak örvendett, Gyurcsány azonban az MSZP támogatói körében sem egyértelműen népszerű már. A másik súlyos különbség, hogy Orbán kormányképességét sohasem kérdőjelezték meg, legfeljebb stílusát és az általa képviselt célokat utasították el. Gyurcsány Ferenc majd’ öt éves viharos kormányzata, különös tekintettel a mozgásképtelen kisebbségi kormányzási időszakra azonban elhintette viszonylag mélyen a totális kormányképtelenség írmagját. Ezen nagyon nehéz lesz változtatni, és ehhez szükséges az is, hogy a jelenlegi kormány nagyon rossz teljesítményt hagyjon maga után. Utóbbiról egyelőre nehéz felelősségteljesen nyilatkozni, mert a kép vegyes. Az viszont komolyan még egyáltalán nem merült föl, hogy akár Gyurcsány, akár más balliberális vezető kormányzása kívánatosabb lenne a társadalom számára. Sőt, a különbség egyelőre nagyságrendekben mérhető közöttük, azaz elfogadottságuk közt.
 
 
A lényegi ellenzéki fellépés Gyurcsány Ferenccel való azonosítása szklerózisos állapotba taszíthatja a magyar politikát. Ez azt jelenti, hogy a lényegi erővonalak nem mozdulnak el egymáshoz képest, legfeljebb az ellenzéken belüli erőviszonyok változása következhet be. Itt sok függ attól, Gyurcsány milyen eséllyel tudja átvenni az MSZP-n belüli vezető szerepet, illetve, hogy tud-e rajta kívül, személyét és örökségét mellőzve egy egységes párt kialakulni a baloldalon. Ha nem, akkor hosszú távon kormányzásképtelennek minősülhet e politikai család.

 

1 komment

Címkék: mszp gyurcsány baloldal ellenzék mesterházy szanyi magyar demokratikus charta demokratikus koalíció platform

A bejegyzés trackback címe:

http://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr442450538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

tlac 2010.11.16. 08:29:15

ennyit írni egy idiótáról.. :)