HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Permanens forradalom

2010.10.27. 23:15 :: tothh

Bár a címben szereplő kifejezésről általában a szocializmus, a Szovjet állam korai évei, valamint Lev Davidovics Trockij jut az emberek eszébe, leginkább – persze kissé parafrazálva – ez juthat az ember eszébe a második Orbán-kormány tevékenységének vizsgálata során.

  

Az elmúlt nap folyamán olyan döntés előkészítése kezdődött meg, amely a jelenlegi kormány részéről ezt a terminológiát egy átértelmezett kategóriába helyezte. Az Alkotmánybíróság jogkörének egy ad hoc ügy mentén történő csorbítása ugyanis a magyar „szavazófülkés forradalom” hasonló folytonos kiterjesztésének igényét fejezi ki, mint ahogy Trockij is a szocializmus egyre több országban történő elterjesztését szorgalmazta.

Orbán Viktor és kormánya forradalmi retorikával és lendületesen kezdte meg kormányzását. A határozottság és lendület politikai attitűdöktől függően ébreszthetett szimpátiát, vagy elutasítást. A forradalmi lendület hónapokon keresztül tartott, egyre inkább erősödött,  most azonban – mikor a józanabb elemzők már a nyugodt építkezés korszakának kezdetét várták – nemcsak, hogy még gyorsabb fokozatba kapcsolt, hanem már olyan szintet is feszeget, amelynél megjelenik a későbbi kontrollálhatatlanság fenyegető réme is.

 

  

A „forradalom” meghirdetése

 

Orbán Viktor meghirdette a szavazófülkék forradalmát az április 25-i második fordulót követően, mely a valóság akkori értelmezésének a fényében a győztes kormánypárt kétharmados országgyűlési többségét jelentette.

 

Orbán és kormánya forradalmi lendületét rövid idő alatt meghozott, gyorsan elfogadott, nagy horderejű döntések támasztották alá.

 

Fontos azonban leszögezni, hogy a legkorábbi döntések túlnyomó része a szimbolikus, avagy regulatív kategóriákba tartoztak. Olyan döntések voltak, amelyek nem igényeltek hosszas előkészítést, komolyabb hatásvizsgálatot, és főként a lakosság hangulatát javítani szolgálták. Ezek között sorolhatjuk föl többek között a közbiztonságot érintő, büntetéseket szigorító döntéseket, a kettős állampolgárság megszavazását, vagy épp a szabad pálinkafőzés jogának biztosítását.

 

A forradalmi hangulat két okból is érthető volt. Egyrészt, a lakosság várakozásai rendkívül felfokozottak voltak a választások előtt és közvetlen utána. Orbán Viktor ráadásul folyamatosan emelte saját maga számára a tétet, olyan kijelentéseket és vállalásokat téve, amelyek már jelentős népszerűség-növekedést, vagy szavazatmaximalizálást nem hozhattak számára, esetleges kudarcuk azonban fölösleges kockázatokat vonhatott volna maguk után. Legjellemzőbb ezekre a „két hét alatt közbiztonságot” ígérete volt.

 

A forradalmi hangulat másik oka az volt, hogy bár a parlamentben az alkotmányozó többség kérdése eldőlt április 25-én, a sajátos hazai választási szabályok miatt ősszel újabb kampány, az önkormányzati választások kampánya következett.

 

 

A forradalom kiterjesztése az önkormányzatok és független pozíciók szférájába

 

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének bejelentése már előre bocsátotta a kormánypárt igényét arra, hogy mind országos, mind pedig helyi szinten domináns pozícióba kerüljön, ezzel szabad kezet kapjon egyrészt a válságok sújtotta ország rendbetételére, másrészt pedig komoly, átfogó átalakítások végrehajtására.

 

Egy másik elemzésben részletesen kifejtésre kerül a „demokratikus egypártrendszer” paradoxona. Mivel az egypártrendszer kifejezést általában nem versengő rendszerekre használják, ezért illendő paradoxonról beszélni. Jelen esetben ugyanis a „demokratikus egypártrendszer”, azaz az országban meghozható politikai döntések egy hatalmi centrumba történő koncentrációja blokkolni képes ellenzék nélkül, illetve annak ignorálásával, a választók szabad akaratának kinyilvánításaként jöhetett, és mint kiderült, jött is létre.  

 

A forradalmi kormányzás jelentős, több vitát kiváltó aspektusa volt a személyi döntések jellege. Az Orbán-kormány élve kétharmados felhatalmazásával saját oldalához kötődő, vagy ahhoz rokonszenvvel viseltető személyiségeket nevezett ki fontos, a kétharmados korlát miatt a pozíciókat betöltők függetlenségét vélelmező tisztségekre. Ez a lépés, bár túlságosan barátságosnak, illetve az ellenzék irányába empatikusnak nem volt nevezhető, egyértelműen a jogállami keretek között maradt. Ennek oka az, hogy a kormánypárt az alkotmánynak megfelelő, demokratikus választásokon jutott ilyen felhatalmazáshoz, így legitim módon rendelkezhetett önállóan a tisztségekről.

 

 

A szavazófülkés forradalom véghezvitelének biztonságát saját törvényhozásbéli többsége mellett az ellenzék helyzete is segítette. Az ellenzék gyenge és megosztott volt, ráadásul a forradalmi – azaz leginkább szimbolikus, vagy épp hangulatjavító – rendelkezések jelentős részét maga sem tudta volna presztízsveszteség nélkül elutasítani.

Az ellenzék alapvető hátrányai ellenére a kormány és a mögötte álló parlamenti többség biztosra kívánt menni az önkormányzati választásokig, így a lényegi, mélyebb átalakításokat hozó döntések ezek utánra halasztódtak.

  

A teljhatalom birtokában 

2010. október 3-án véget ért egy hosszú kampányidőszak, az önkormányzati választások lezajlottával viszonylagos nyugalom köszönthetett be az országban.

A demokratikus egypártrendszer gyakorlatilag kialakult, a kormánypárt így már megnyugodva, ellenfél nélkül, ignorálható ellenzék mellett, közeli kampányszerű támadásoknak nem kitéve kezdhetett neki kormányzásának nyugodtabb, kiérleltebb, mélyebb változásokat hozó időszakához.

Azaz kezdhetett volna.

 

Az előjelek a vélelem igazolódásának irányába mutattak, hiszen a kormánypárt befolyásos személyisége, Kövér László házelnök is arra figyelmeztetett, most egy 3.5 éves, választás és kampány nélküli, nyugodt időszak köszönt be. Elkezdődhet az építkezés, a kiérlelt lépések időszaka.

 

A forradalmi tempó azonban maradt, sőt, úgy tűnik, még inkább felgyorsult, és még elsöprőbb iramot vett.

 

A leginkább a kereteket meghatározó – és nem utolsó sorban a befektetői piacokat megnyugtatni kívánó – első gazdasági tervet követően az érdeklődők figyelme a gazdasági kérdések felé terelődött. A gyakorlati lépéseket tartalmazó második gazdasági akcióterv azonban ahelyett, hogy egy kiérlelt, egyeztetett, és nem utolsó sorban alátámasztott dokumentum lett volna, tökéletesen beillett a forradalmi hangulatba.

Mind a döntések meghozatala, mind azok kommunikálása ide tartozott.

 

Az akcióterv leginkább vihart aratott része, a nyugdíjpénztári befizetések felfüggesztése, valamint az egész magán-nyugdíjpénztári rendszer felülvizsgálata és átalakítása, ha lehet még forradalmibb módon történt.

 

Bár a gazdaságpolitika irányai és a jövő évi költségvetés, és nem utolsó sorban az adórendszer körvonalai rendkívül fontosak, a permanens forradalom csúcspontját mégis egy alapvetően említésre sem érdemes, mondhatni piti ügy hozta el.

 

 

 

 

 

Történt, 2010. október 26-án, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette azt a jogszabályt, mellyel a közszolgálatból elbocsátottak végkielégítésének jelentős részét (egészen pontosan a 2,000,000 Ft fölötti rész 98%-át) adóként vonnák el a végkielégített személytől, visszamenőleges hatállyal.

Magának a jogszabálynak a meghozatala is a permanens forradalom logikájába illeszkedett. A döntés ugyanis nem jelentős költségvetési tételről szólt, azonban a lakosságot jelentősen irritáló jelenség ellen kívánt – volna – valamit tenni. Ismeretesek a botrányos végkielégítés-kifizetések, melyek során több tíz millió forintos összegeket tehettek zsebre a korábbi kormány holdudvarába tartozó személyek, etikátlannak tűnő módon.

A törvény tehát a lakosság közérzetének javítására szolgált volna, különösebb költségvetési vonzatok nélkül. Nem ez volt a döntés alapvető és meghatározó aspektusa.

 

Az Alkotmánybíróság elutasítására érkező válasz azonban megdöbbentő volt. Olyan, amit talán csak a Fidesz, valamint az Orbán-kormány legharsányabb ellenfelei feltételeztek volna.

A permanens forradalom jegyében ugyanis a kormánypárt nemes egyszerűséggel, kétharmados többségével élve kivette az ilyen jellegű ügyeket az AB döntési jogköréből, és újra benyújtotta javaslatait.

 

A döntés alapvetően megy szembe a jogállamiság, a jogbiztonságba vetett hit követelményeivel, valamint a kormánypárt által korábban következetesen képviselt elvekkel.

 

Itt nem egyetlen törvényről, vagy arról van szó, hogy a lakosság „jó érzését sértő, ámde a törvény betűje szerint történő” ügyletek felülbírálhatóak legyenek.

 

A Magyar Köztársaság elmúlt húsz évének talán legjobban funkcionáló intézménye az Alkotmánybíróság volt. Nem egyszer fordult elő, hogy az épp aktuálisan kormányzó többség akaratának mindössze ez a szerv volt a gátja. Nem egyszer fordult elő, hogy pont a mostani kormánypárt üdvözölte az Alkotmánybíróság döntését egyes ügyekben, melyek során a balliberális oldal során elkövetett alkotmányellenes lépések ellen hoztak döntést. Leginkább pontosan az elmúlt négy év – melyet a mostani kormányzó erő politikailag mérsékelten legitimnek tart – során domborodott ki plasztikusan, hogy az Alkotmánybíróságnak milyen fék-szerepe van, egy adott esetben túlzottan is ambiciózus kormánnyal, illetve annak fejével szemben. Lehet említeni a három igenes népszavazás során tanúsított tevékenységüket, az áterőltetett ingatlanadó eltörlését, vagy például a regionális közigazgatási hivatalok megsemmisítését. Mindhárom sarokpontja volt az akkori ellenzék – a mai kormánypárt – követeléseinek, illetve akkori kormánypárt elleni kritikájuknak.

 

Az üléspont határozza meg az álláspontot – hangzik a cinikus válasz. Ez azonban tovább mutat ennél. Ez nem csak kormánypárt-ellenzék kérdése. Ez a későbbiek folyamára is egy iránymutató, pontosabban a korábban legbiztosabbnak tűnő irányt összekavaró lépés. Ezek után az aktuális népakarat nevében bárki hivatkozhat a korábbi, a jog betűjének megfelelő döntések visszamenőleges, más személyek számára káros módosítására.

Visszamenőlegesen csak az érintett személy számára pozitív döntés hozható, már a Római Jog óta.

 

 

Formailag megvan természetesen a jelenlegi kormánypártnak a jogosítványa arra, hogy az Alkotmánybíróság döntési jogkörét csorbítsa. Arra is, hogy akár az egész intézményt megszüntesse.

Egy új alkotmány létrehozása esetén – amelynek épp kellős közepén van az ország – természetesen elfogadható és észérvekkel alátámasztható a közjogi rendszer átalakítása, ha úgy tetszik korrigálása, korábbi tapasztalatok alapján. Az sem ördögtől való dolog, hogy ha egy koncepció részeként leszűkítik az egyébként nemzetközi összehasonlítással mérve rendkívül tág jogköreit a magyar Alkotmánybíróságnak. Franciaországban, amelyet mindenki demokráciaként ismer el, például a helyi Alkotmánytanácsnak mindössze véleményezési jogköre van.

 

A jelen eljárással az igazi probléma a beavatkozás ad hoc és reaktív módja. Ez a módszer pedig a forradalmi kormányzás része, sőt, annak egy új dimenzióba áthelyezése. Olyan dimenzióba, amelynek már a megnyitása is kockázatos, és olyan időben, amikor már a forradalom által elültetett magok kinevelése lenne a legfőbb feladat, a talaj újbóli és újbóli beszántása helyett.

 

Komoly ellenállásra, a társadalom, vagy akár az ellenzék részéről egyelőre számítani nem lehet. Ez azonban könnyen elbizonytalaníthatja a kormányt, illetve a kormánypártot. Az ellenzék gyengesége és heterogenitása még valószínű, egy jó darabig nem vezethetnek oda, hogy komoly kihívója akadjon a mostani kormánynak. Egyelőre nincs is bennük olyan potenciál, mely erre alkalmassá tenné őket. Ez azonban egy talmi elégedettség-érzéshez vezetheti a kormánypártot. Ahhoz, amely most saját szempontjukból is a legkevésbé hiányzik nekik. Lényegi politikai ellenfelek nélkül egy kormányt önmaga tud korlátozni.

 

Innentől az a kérdés is felmerül, hogy vajon meg tudja-e fékezni a kormány, illetve a kormánypárt a forradalmi folyamatot. A forradalom 2010. október 3-án meg lett nyerve. A feladat innentől az építkezés kell, hogy legyen, immáron forradalmi stílus és lépések nélkül. Építeni viszont forradalomban nyugodtan nem lehet.

 

2 komment · 2 trackback

Címkék: orbán fidesz forradalom alkotmánybíróság alkotmány ellenzék kétharmad szavazófülke

A bejegyzés trackback címe:

http://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr262404087

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Ha valakinek eddig lettek volna kétségei... 2010.10.28. 10:52:10

Így dicsérjen meg az ember egy fideszest: pont tegnap délelőtt méltattam Lázár János mondatait, amelyekkel egyetértek, erre már aznap délután elsütötte az év eddigi legcinikusabb mondatát ("A jogállam megszilárdulásával az alkotmánybíráskodás ilye...

Trackback: Egység, kétség, háromság. 2010.10.28. 10:21:40

Bugyuta szóviccel élve, kétséges egység, amit most a hatalmi ágak háromságából a Fidesz összekalapál magának. A törvényhozói, végrehajtói és bírói funkciókat nem azért tárolják külön a fejlett demokráciában, mert még buták és nem találták fel a kétharm...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2010.11.01. 09:59:49

Nem látok én itt semmi problémát.

Minden hatalmat a szovjeteknek!

Ez nem vicc :-).

T. D. · http://horthy-mitosz.blog.hu/ 2010.11.01. 15:52:16

A forradalmi logikát elég nehéz megfékezni, sajnos...