HTML

PoLízis

PoLízis - Politikai Analízis egy politológus tollából. Magyarország és a nagyvilág változásai, politikai eseményei és azok háttere. A PoLízis célja a politikával kapcsolatos fogalomzavarok kisimítása, a politikatudomány szerepének tisztázása.

Friss topikok

Linkblog

Az államfőválasztás kérdései - az előzmények

2010.06.22. 20:26 :: tothh

Pontosan egy hét múlva, 2010. június 29-én Köztársasági Elnököt fog választani a Magyar Országgyűlés. Mivel a kormányoldalnak kétharmados többsége van, ezért egészen bizonyos, hogy már az első forduló eredményes lesz, és augusztus 3-án hivatalba léphet a Köztársasági Elnök, megkezdve az ötödik államfői ciklust a rendszerváltozást követően.

 

Annak ellenére, hogy a legfőbb közjogi méltóság pozíciójáról van szó, és ilyen közel vagyunk a választás időpontjához, egyelőre nagyon kevés részlet látott napvilágot a leendő Köztársasági Elnök személyéről.

 

Ezért érdemes végigtekinteni az államfői szerepen, milyen megfontolások vezették a magyarországi szabályozást, hogy történhet meg a jelölt kiválasztása, illetve milyen szempontok játszanak benne szerepet.

  

Az államfő szerepe általában

 Az államfő kérdésköre igen különböző módokon van szabályozva a világ különböző országaiban. Általában három típust lehet megkülönböztetni: Monarchiákat, ahol az államfő uralkodó, mandátuma életfogytig tart, utódja pedig öröklés útján nyeri el pozícióját. A második típus az olyan köztársaság, ahol egy személy, a köztársasági elnök (president) tölti be az államfői funkciót. Harmadikként meg kell említeni olyan országokat is, ahol kollektív államfői testület működik, azaz nem egy személy tölti be az államfő (head of state) szerepét. Mindháromnak a kialakulásában különféle történelmi szempontok játszottak szerepet.

 

A monarchiák kérdése a legegyszerűbb, hiszen ezeken a helyeken a mostani államfői szerep a korábban abszolút királyi hatalom folyamatos korlátozása nyomán jött létre, úgy, hogy mára a demokráciákban az uralkodó már csak „uralkodik, de nem kormányoz”, azaz szerepe visszaszorul a szimbolikus szférába. Abszolút monarchiák már csak a nyugati civilizáción kívül léteznek. (Egyik legismertebb Szaud-Arábia.)

 

A köztársasági elnöki pozíció kialakulása a monarchia megdöntéséhez kapcsolódik. Ez a modern világunkban (az ókori köztársasági államformák elemzésétől most eltekintünk) az Amerikai Egyesült Államok megalakulásával jött létre elsőként. Itt alapozták meg a mára széles körben elterjedt köztársasági elnöki funkció alapjait. Az Egyesült Államok rendszerét elsőként Latin-Amerika függetlenedő államai vették át, általában lemásolva ezt. Európa államaiban ekkor még a köztársasági elnöki pozíció nem létezett. Elsőként Franciaországban jelent meg kontinensünkön ez a poszt, a második köztársaság során, azonban ez négy év után a második császárság létrejöttéhez vezetett. Az első tartós európai köztársasági elnöki pozíció is ehhez az országhoz kötődik, 1871-ből, amikor III. Napóleon bukását követően a már tartós harmadik köztársaság jött létre. Ebben pedig az államfői szerepet a törvényhozás által választott gyenge jogkörű elnök tölti be. Ekkor Európában Franciaországon kívül a miniállam San Marino, illetve az egész más logika szerint felépülő Schweiz volt köztársaság. A francia példa ezt követően több európai államnak is mintát adott, mikor monarchia helyett köztársasági államformát választottak.

 

A két archetípus, az amerikai és a francia között alapvető különbségek vannak. Az Egyesült Államokban az Elnök maga a végrehajtó hatalom egyszemélyi felelőse. Ott törvényhozásnak felelős kormány nem létezik. A Francia harmadik köztársaság esetében azonban egy felelős kormányról beszélhetünk, és itt az államfő mindössze szimbolikus szerepet kap. Ezt fontos kiemelni, mivel itt jelenik meg először olyan tényleges hatalom nélküli államfő, amely nem monarchikus eredetű. A francia államfő ekkor beleillett azoknak a monarchák körébe, akik már a szimbolikus szférába szorultak vissza. (Nagy-Britannia erre a legjobb példa.)

 

 

Az egyszemélyi köztársasági elnökök harmadik típusa szintén Franciaországhoz köthető. Az ötödik köztársaság megteremtésével, 1959-ben ugyanis itt jött létre a kettő alaptípus közötti „félelnöki” rendszer. Itt az államfőnek komoly jogkörei vannak, közvetlenül választják (amivel legitimitása erős lesz), azonban létezik kormány is, amely a parlamentnek felelős, azaz ki van téve az ottani többség akaratának. A francia rendszer létrehozása sajátos történelmi környezethez köthető, azonban ezt a rendszert is átvette pár ország (legközelebb hozzánk Románia).

 

Európában mára a következő kép jött létre: (A mikroállamok felsorolásától eltekintve) Maradt viszonylag kevés monarchia (Nagy-Britannia, a Benelux államok, a három skandináv királyság, valamint Spanyolország), a többségben parlamentáris köztársaságok találhatók (Finnország, Izland, Írország, Baltikum, Szlovákia, Cseh Közt. , Magyarország, Ausztria, NSZK, Portugália, Olaszország, Szlovénia, Horvátország, Albánia, Görögország, és Bulgária), egy-két félelnöki rendszer (Franciaország, Ukrajna, Románia), egy US-típusú elnöki (Ciprus), illetve az egyedi, kollegiális berendezkedésű Schweiz.

 

Átmeneti jellegűnek számít Lengyelország és Szerbia, ahol jelentősebb elnöki jogkörök vannak, azonban az elmúlt húsz év folyamán folyamatosan csökkentek ezek, és nagy valószínűséggel végül tisztán parlamentáris rendszerek alakulnak ki.

 

A parlamentáris rendszerekben két útja van az államfő megválasztásának. Választhatja ezt a törvényhozás (vagy annak testülete), ami azt szimbolizálja, hogy a legnagyobb legitimitása neki van, és az államfő is tőle nyeri mandátumát, illetve közvetlenül a nép, amely erősebb legitimitást biztosít a megválasztott jelöltnek – függetlenül attól, hogy egyébként mekkora jogköre van. Közvetlen választás van többek között Szlovákiában, Ausztriában, Portugáliában, vagy Szlovéniában, a közvetettre pedig példa Észtország, Lettország, a Cseh Köztársaság, az NSZK, Olaszország, illetve Hazánkban is ilyen módon történik az elnökválasztás.

Azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy a közvetett választás esetén a mindenkori jelölt sokkal jobban kötődik a törvényhozás frakcióihoz, de legalábbis azok akaratához. A különböző választási formulák (többségében kétharmados támogatáshoz kötött a választás) miatt azonban alapesetben egy konszenzus-igény is felmerül ebben az esetben. Közvetlen választás esetén a jelöltek sokkal inkább kikerülhetik a törvényhozási frakciók általi beavatkozást, illetve a jelöltállításban is kisebb súly jut nekik, illetve a pártok vezetőinek.

Tisztán parlamentáris rendszerben mindkét esetben többnyire elmondható, hogy vagy köztiszteletben álló személyek (mint pl. Cseh Köztársaságban Václav Hável), vagy valamely politikai párthoz távolabbról kötődő, a napi politikai küzdelemből kimaradó személyek (pl. Walter Scheel az NSZK-ban, Mádl Ferenc Magyarországon, vagy Petar Sztojanov Bulgáriában) lesznek jelöltek. Lehetséges megoldás korábbi élpolitikusok „nyugdíjazás” utáni megválasztása (Anibal Cavaco Silva Portugáliában, Janez Drnovšek Szlovéniában) is.

 

Az államfő, illetve a Köztársasági Elnök Magyarországon

 Magyarország azon országok sorába illik, melyekben hosszú évszázadokon keresztül monarchikus volt a berendezkedés, és csak a XX. században változott meg az államforma a köztársaság valamely válfajára. Így az is kijelenthető, hogy nálunk nincs a republikanizmusnak olyan mély hagyománya, mint például Franciaországban, vagy a régión belül Lengyelországban. Hivatalosan csak 1946 februárjában szüntették meg az ezeréves királyságot.

 

Fontos megjegyezni, hogy 1849 tavaszán, amikor Kossuth Lajos „kormányzó-elnök” lett, akkor csak a királyi ház trónfosztását mondták ki, az államforma (a tervek szerint ugyan csak ideiglenesen) nem változott. A másik előzmény, az 1918 novemberi (nép)köztársaság kikiáltása volt, ezt azonban nem egy legitimen megválasztott törvényhozás (esetleg alkotmányozó nemzetgyűlés) tette, a választás elmaradása miatt pedig nem tudták ezt a helyzetet legitimálni. E rendszerrel kapcsolatban a másik fenntartás pedig az volt, hogy a közvélemény szemében összecsúszott a történelmi ország szétesésével, az igazságtalan határok létrejöttével. (Így a köztársasági államforma sokáig népszerűtlen is volt.)

 

A második világháborút követően vált újra kérdésessé az államforma mibenléte. Végül, a Szovjetunió nyomására – az államszocialista rendszerhez való átmenet részeként – Romániához és Bulgáriához hasonlóan egyértelműen a köztársasági forma mellett döntöttek. (Azzal a különbséggel, hogy a másik két országban be volt töltve a királyi trón ebben az időben.)

A döntés végül az lett, hogy egy közvetetten választott, szűk jogköröket élvező köztársasági elnöki posztot hoznak létre, egyértelműen a parlamentarizmus mellett letéve a voksot. Ez a rendszer azonban mindössze bő három évig működött, és egy elnök sem tudta kitölteni (négy évre tervezett) mandátumát. Az első elnököt, aki korábban a vezető kormánypárt, az FKgP vezetője és miniszterelnök volt, Tildy Zoltánt két év után kényszerítették lemondásra a már a kommunisták által dominált közéletben, utódját, a szociáldemokrata múltú Szakasits Árpádot, aki akkor már az állampárt funkció nélküli elnöke volt, pedig az új Alkotmány elfogadása váltotta le, hogy az elnök helyébe lépő kollektív államfői testület, a NET első vezetője legyen.

 

1989-ben, a kerekasztal-tárgyalások során felmerült az államforma kérdése is. Az ellenzéki pártok egyértelműen a köztársasági forma mellett tették le voksukat, és ebben konszenzus is alakult ki. Komolyabb konfliktus alakult azonban ki a leendő köztársasági elnöki funkció jogköreiről. Az ellenzék pártjai a 46-os szabályozáshoz, ezáltal a tiszta parlamentáris rendszerhez kívántak volna visszatérni, az MSZMP azonban egy erősebb, franciára emlékeztető jogkörű, közvetlenül választott elnököt szeretett volna. (Hasonló kompromisszum született Lengyelországban is, ott azonban a pártállami többségű parlament választott. Hazánkban egy közvetlen választáson komoly esélye lett volna az egyre népszerűtlenebbé váló MSZMP töretlen népszerűségű jelöltjének, Pozsgay Imrének a győzelemre.) Az ellenzék legtekintélyesebb ereje, az MDF végül kompromisszumot kötött: Az államfőt öt évre, alapesetben közvetetten választják, szűk jogkörökkel fog rendelkezni, de az első, kivételes alkalomkor mégis közvetlenül történjen a megválasztása.

Az SZDSZ és szövetségesei (Fidesz, FKgP, MSZDP) által kezdeményezett „négyigenes” népszavazás szűk győzelme végül elodázta a kérdést a szabad választások utánra. Az elnöki posztot, addig ideiglenesen, helyettesítő jogkörben a Házelnök töltötte be.

1990-ben a választás után kötött „Antall-Tölgyessy Paktum” szabályozta végérvényesen a kérdést. Erről alább lehet olvasni.

  

A választás szabályai

 Az Alkotmány rendelkezik az államfő megválasztásáról. Röviden összefoglalva úgy szabályoz, hogy legalább ötven képviselő írásos ajánlása szükséges a jelöltté váláshoz, úgy, hogy egy képviselő legfeljebb egy személyt jelölhet. A jelöltek közül legfeljebb három kör alatt kell megválasztani az új államfőt. (Ha ez nem történik meg, akkor teljesen új eljárás kezdődik, és a hivatalban lévő elnök mandátumának lejárta után a Házelnök tölti be ideiglenes jelleggel a funkciót.)

Az első körben az összes képviselő legalább kétharmadának szavazata szükséges valamely jelölt megválasztásához. Ha ez nincs meg, új jelölés történik, majd az új jelölést követően ismét szavazás történik, ahol szintén az összes képviselő legalább kétharmadának szavazata (jelen esetben ez 258) szükséges a választáshoz. Ha ismét sikertelen a választás, a második fordulóban legtöbb szavazatot elért legfeljebb két jelölt bekerül a harmadik fordulóba, ahol már az nyer, aki a több szavazatot kapta, amennyiben legalább a képviselők fele szavazott. A szavazás minden esetben titkosan, szavazólappal történik.

  

Az eddig kiválasztott jelöltek, a választás szempontjai

 Érdemes a korábbi jelöltek kiválasztását megvizsgálni. A már említett 1990-es eset azért volt egyszerű, mert az együtt bőven kétharmados többséggel rendelkező két legnagyobb párt írásban is megállapodott a jelölt személyéről. Ezt követően egyáltalán nem volt meglepő, hogy már az első körben nagy többséggel megválasztásra került Göncz Árpád.

 

Öt évvel később már egy más összetételű parlament választott államfőt. Az alkotmányos szabályozás értelmében Göncz újraválasztható volt, és azt egykori jelölő pártja, az SZDSZ támogatta is. A kétharmados többséggel rendelkező Horn-Kuncze kormány nagyobb pártja, az MSZP ugyan a kezdetektől fogva a közvetlen elnökválasztás pártján állt, Göncz népszerűsége, és tevékenységének baloldalon való elfogadottsága miatt ők is ezt pártolták, így lényegében nagyobb vita nélkül lett a kormányzó koalíció jelöltje.

Az egyharmados aránnyal rendelkező ellenzék is állított azonban jelöltet, az Antall és Boross kormányban pártonkívüliként miniszteri pozíciót betöltött Mádl Ferencet. Őt a Fidesz, a KDNP, valamint az MDF támogatták. A negyedik ellenzéki párt, az FKgP nem vett részt a szavazásban, mivel ők kizárólag a közvetlen elnökválasztás pártján álltak. Mádlnak semmi esélye nem lehetett a megválasztásra, de még a második, vagy harmadik körre sem. Jelölése szimbolikus volt. Egyrészt mutatni kívánta a három ellenzéki párt szorosabb együttműködését egy jobbközép platformon, másrészt pedig azt kívánta szimbolizálni, hogy van a kétharmaddal kormányzó többségnek lényegi alternatívája a politikában – Torgyán Józsefen kívül.

A választás a papírformának megfelelően Göncz első körös győzelmével zárult.

 

Öt év múlva Göncz már nem újíthatta meg a mandátumát, így mindenképpen új jelöltet kellett választani helyette. Az akkor kormányzó Fidesz-FKgP-MDF koalíció az 1998-as Fidesz-FKgP szerződésben azt rögzítette, hogy az FKgP joga a jelölés, a Fidesz vétójogával.

Ez két dolgot vetített akkor már előre. Az első az, hogy ezzel a kormánykoalíció kinyilvánította, hogy belügyként kívánja kezelni az államfőválasztást, az ellenzéknek legfeljebb a „támogatás” jogát adta meg. Ez a választási eljárás szabályozásából egyébként eleve következett, ráadásul az első két választás során rendkívülinek számító szempontok írták felül az egyébként kormányoldali jelölés primátusát.

A másik, a közvélemény számára ijesztőbb konzekvencia Torgyán József elnökké választásának felrémlő lehetősége volt. (Érdemes megjegyezni, hogy öt évvel korábban a kisgazdavezér még harcosan küzdött a közvetlen választásért.) Utóbbi félelem azonban a valóságosnál eltúlzottabb volt, hiszen közelegve a jelölés időpontjához egyre több kormánypárti képviselő jelezte, hogy a titkos szavazáson nem húzza be Torgyán neve mellé az X-et. Így Torgyán is jobbnak látta a biztos miniszteri bársonyszékben maradni, és elfogadta Orbán jelöltjét, az öt éve esélytelenként már elinduló Mádl Ferencet.

 

Míg Torgyánnal szemben mindenképp állított volna ellenjelöltet a balliberális ellenzék, Mádl ellen nem volt nagyobb kifogásuk, sőt, az MSZP frakcióvezetője, Kovács László még támogatásáról is biztosította.

Mádl nem volt pártpolitikus, kormányzati feladata alatt is a szakpolitikai kérdésekre szorítkozott. Saját területen elismert személynek számított, így lehetett volna konszenzusos jelölt, akit már az első fordulóban nagy többséggel megválasztanak. Az, hogy miért nem lett mégsem így, hogy miért csak a harmadik fordulóban nyert, akkor abszolút többséggel, az a választás titkos módja miatt viszont nem fog soha egyértelműen kideríteni.

Az esemény mindenesetre gyengítette a pártok szavahihetőségét, és Mádl elnöki legitimációját is lehetett kisebbnek tekinteni Gönczénél. (Természetesen jogilag mindez fel sem merül, azonban a narratívák ezt is sugallhatták.)

 

 

Mádl elnökségének nagyobbik részében egy ellentétes politikai hátterű kormánnyal állt szemben, azonban ő a szimbolikus szférából nem jött ki, a kormánnyal nem ápolt rossz viszonyt, alkotmányossági vétói pedig végül mind megalapozottnak bizonyultak.

Bár Mádl „megfelelő” elnök lehetett politikailag az új MSZP-SZDSZ koalíciónak is, mégis már a kormányzás elején megfogalmazták az igényüket 2005-ben saját jelölt választására. Ezzel azonban egy újabb csapdahelyzet állt föl: Mádl simán vállalhatott volna még egy ciklust, és a Fidesz-MDF ebben nyilvánvalóan támogatta is. A választás szabályai miatt azonban sok esélye nem lett volna az újraválasztásra, így az a veszély fenyegette, hogy a meg nem választás szégyene éri a regnáló államfőt, így ő is lépéskényszerbe került.

Megnyilatkozásának apropóját Medgyessy Péter lemondása, és az akörüli jogi bizonytalanság jelenthette. Az akkori kormánytöbbség részéről felmerültek (ahogy korábban a D-209 ügy idején is) olyan (ál)félelmek, miszerint a jobboldalhoz közelebb álló államfő úgy trükközne, hogy ne tudják a kijelölt utódot megválasztani. Mádl ekkor egyértelműen leszögezte, hogy egyrészt nem kíván trükközni, és ezzel beleszólni a kormányzásba, másrészt pedig, hogy nem kívánja újrajelöltetni magát az államfőségre.  Ezzel ő a megnemválasztás szégyenét elkerülte, illetve megnyitotta a szabad jelölési utat.

 

Mádl és Göncz karaktere első megválasztásuk esetén nagyon hasonlított egymásra annyiban, hogy mindketten a direkt pártpolitika szférájától távolabb helyezkedtek el, nem vettek részt előtte napi szintű pártpolitikai csatározásokban.

2005-ben is az volt a kérdés, milyen karakter lesz a következő jelölt. Az SZDSZ következetesen ragaszkodott ennek a vonalnak a továbbviteléhez, az MSZP azonban egyre inkább egyetlen emberhez, az ugyan népszerű, de direkt pártpolitikus Szili Katalinhoz ragaszkodott. Rajta kívül vagy szintén az SZDSZ számára elfogadhatatlan (Horn Gyula, Glatz Ferenc), vagy az államfői székben nehezebben elképzelhető (Bárándy Péter) jelöltek merültek föl. Így történhetett meg, hogy az ellenzék jelöltje, a jobboldali múlttal rendelkező, emellett jelentős parlamenten kívüli civil támogatást élvező Sólyom László lehessen elnök.

 

Sólyom megítélése

Sólyom már államfői posztjának elfoglalásakor kijelentette, hogy az eddigiektől eltérő felfogást kíván megtestesíteni, és egy jóval aktívabb elnök lesz. Ez be is következett, amivel már rögtön rengeteg kritikust sikerült maga ellen felbujtania. A legjellemzőbb érvek azok voltak, hogy míg Göncz első ciklusbeli ténykedése folyamán az Alkotmánybíróság elnökeként ő volt az egyik élharcosa az államfői hatalom határok közé való szorításának, ő maga elnökké válva pedig pont ellenkező politikát végezne. Ez azonban csak látszólag és felszínesen ellentmondás. A Sólyom-vezette AB az elnök közvetlen, kormányzásba való beleszólását szűkítette. Határozataival azt érte el, hogy egyértelműen elhatárolja a végrehajtó hatalomtól, a kormány, avagy a parlament kizárólagos jogkörébe tartozó ügyektől.

Sólyom viszont saját aktivitását a meglévő alkotmányos keretek maximális kihasználásával, nem pedig kitágításával érte el, ez a különbség. Sólyom Lászlónak egyetlen olyan lépése sem volt, amely a kormánytól, vagy a parlamenttől vont volna el jogköröket, vagy erre tett volna kísérletet.

 

 A legellentmondásosabb lépései:

  

1.      Tisztségekbe való jelölések


Sólyom Lászlót leginkább amiatt támadták, hogy bizonyos, az Országgyűlés által választandó tisztségekbe a parlamenti pártokkal való egyeztetés nélkül állított jelöltet. Ezek az országgyűlési biztosok (közkeletű néven az ombudsmanok), a Legfelsőbb Bíróság Elnöke, illetve a Legfőbb Ügyész. Az Alkotmány ezekkel kapcsolatban azt az eljárást írja elő, hogy az Elnök jelöl, majd a jelölt(ek)re az Országgyűlés a megfelelő minősített többséggel (abszolút többség, vagy kétharmados többség) szavaz.
Sólyom jelölési módja előtt a gyakorlat az volt, hogy az államfők azt jelölték, aki(k)ben a pártok már korábban kiegyeztek. Mivel a kétharmados többség csak egyszer állt fönn, és ilyen kérdésekben nem használták azt ki, ezért a tisztségekben az „egy neked, egy nekem” elve működött, azaz mindegyik párt egy-egy megbízható emberét ültethette be a pozíciójába.

Sólyom egyszemélyi jelölései ezzel ellentétben a szakmaiságot próbálták meg előtérbe állítani.
Jellemző módon az MSZP, és annak holdudvara támadta leginkább Sólyomot mindezért, mivel az ő felfogásuk szerint a parlamenti többséggel már az ilyen pozíciókba való beleszóláshoz is joguk lenne, Sólyom pedig önkényesen fosztotta meg őket ettől.

Mivel az egyes jelölteket nem csak innen, hanem jobbról is érte (igaz nem ennyire hangos) kritika, ezért vélelmezhető, hogy egy más összetételű törvényhozás sem vonna maga után más gyakorlatot.

 

2.      Államfői vétók alkalmazása

Az Alkotmány alapján törvényt a Köztársasági Elnök kétféleképpen vétózhat meg. Ebben a kérdésekben a közbeszédben meglehetősen kósza vélemények keringenek.
A szabályozás szerint az egyik lehetőség, a politikai vétó az Elnök saját döntésén, saját politikai meggyőződésén múlik. Ebben az esetben kizárólag a személyes akarat a döntő. Ilyenkor újratárgyalást követően a Ház akár változtatás nélkül is elfogadhatja a törvényt. (Ahogy erre most is láthattunk példát.)

A másik eset az alkotmányossági vétó. Ez azonban NEM az államfő személyes döntésének a függvénye, hanem ha alkotmányossági problémát lát egy jogszabályban, akkor KÖTELESSÉGE az AB elé küldeni, ha azonban ilyet nem lát benne, akkor NEM TEHETI ezt meg. Egy volt alkotmánybíró pedig nyilvánvalóan nem hivatkozhat adott esetben a jogi ismeretek hiányára. (Ahogy egyébként más sem, hisz az elnökök mellett jogi apparátus is dolgozik, akik felhívhatják a figyelmet minderre.)
Az alkotmányossági vétók szempontjából a fentiek miatt nem érdemes Sólyom személyes szerepét firtatni. A politikai vétók esetében azonban megfigyelhető Sólyom fokozott aktivitása. Itt is fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ezzel nem tágította, csak kihasználta meglévő jogkörét. A politikai vétói esetében is megfigyelhető, hogy azok nem megakasztani kívánták a kormányzást, hanem indoklásuk alapján az elkapkodott törvényalkotási folyamat korrekcióját jelentették. Figyelemreméltó, hogy az esetek többségében kifogásai érdemi (azaz nem csak formai) részét is végül figyelembe vette a többség.

 

 

3.      Kitüntetési ügyek


A szimbolikus szférában talán a kitüntetési ügyek borzolták leginkább a kedélyeket. Sólyom már elnöksége elején ezekben egyértelművé tette, hogy nem tartja elfogadhatónak a pártállami múltú szereplők piedesztálra emelését. Bár – mivel alkotmánybírósági beadványát addigra nem bírálták el – kitüntette a kifogásolt személyeket, a Fekete Jánossal való elmaradt kézfogás ezt követően hosszú éveken keresztül kritika tárgyát képezte. Talán megállapítható, hogy ez volt a legnagyobb hiba elnöksége alatt.

Utólag az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kitüntetési ügyekbe van érdemi beleszólási lehetősége az elnöknek, mivel ezek sem a napi politika szférájába tartoznak, és nem vonnak el mástól jogköröket.



4.      A politikai nyilatkozatok


A köztársasági elnök megnyilatkozásainak különös súlya van, mivel a legfőbb közjogi méltóságról van szó. Sólyom élt is ezekkel a megnyilatkozási lehetőségekkel, melyek során gyakran kivívta valamely politikai szereplő rosszallását. „Másfél” elődjével (Mádl teljes ciklusa, valamint Göncz Árpád 1993 után) szemben Sólyom gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy napi jellegű dolgokról nyilvánított véleményt. A legnagyobb vihart kavaró megnyilatkozásait 2006 őszén, az őszödi beszéd napvilágra kerülését követő válság közepette tette.

Sólyom nyilvánvalóvá tette, hogy elítéli az őszödi beszédet, illetve annak elmondóját, de egyúttal azt is, hogy kizárólag alkotmányos megoldást tud elképzelni a helyzet megoldására. (Kimondta, hogy a döntés az Országgyűlés többsége kezében van.) Ezen az álláspontján továbbra sem kívánt változtatni, amivel mind a balliberális oldal (akik ragaszkodtak Gyurcsány Ferenc személyéhez), mind a jobboldali radikálisok (akik az Alkotmányon kívüli megoldást keresték a helyzet megoldására) rosszallását kivívta. Mivel a közvélemény formálására lényegében csak az első csapatnak van lehetősége, ezért Sólyom ebben a kérdésben is önkéntelenül jobbra sodródott. Annak ellenére, hogy a jobbközép vezető erejét is többször nyíltan bírálta parlamentarizmust sértő tevékenységük miatt. (Kivonulás, kordonbontás.) Mint látható tehát, Sólyom nem viselkedett részrehajlóan ezen a téren sem, azonban a balliberális véleményformálók viszonylag sikeresen a jobboldali szegmensbe tolták

A következő részben az idei választás körülményei és motívációi kerülnek terítékre.

2 komment

Címkék: fidesz orbán viktor sólyom lászló köztársasági elnök 2010 schmitt pál kétharmad mádl ferenc

A bejegyzés trackback címe:

http://polizis.blog.hu/api/trackback/id/tr102101848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.