A második Orbán-kormány első heteiben egyértelműen a kormányzás két (plusz egy) iránya rajzolódott ki. A plusz egy irány az előző cikkben már említett szimbolikus politizálás iránya. A lényegi, tartalmi politika két iránya pedig a gazdaság átszervezése, a másik pedig a politikai intézményrendszer átszabása. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben egyre inkább felerősödő kritika éri, mivel kétharmados többségét kihasználva a kormánypárt „saját képére” formálja, illetve saját embereivel tölti föl a magyar intézményrendszert.
A magyar berendezkedésben a kétharmados többséggel gyakorlatilag a teljes intézményrendszer szabadon alakítható. Az átszabásnak tehát nem szabnak gátat belső okok, így azt legfeljebb külső hatások korlátozhatják. Mivel hazánk az Európai Unió tagja, amelynek alapvető kritériuma a demokratikus berendezkedés, ezért azt értelemszerűen nem lehet felszámolni, annak keretei között kell maradni. Lehet azonban szűkíteni a politikai versenyt, az ellenzék lehetőségeit, valamint megbízható emberek segítségével elvileg független, a „fékek és ellensúlyok” rendszeréhez tartozó intézményeket kontroll alatt tartani. Úgy tűnik, az új kormányt alkotó pártnak, utóbbiakra van ambíciója.
Mi motiválja a kormánypártot?
A magyar politikai rendszert tekintve egyetlen erőnek alapvető esetben nincsen sok esélye arra, hogy egymaga ellenőrzése alá helyezhesse a teljes politikai-közéleti szférát. Ez azonban idén mégis bekövetkezett, a Fidesz győzelmével, illetve egy gyenge pártokból álló megosztott ellenzékkel. Ez tehát egy soha vissza nem térő alkalmat ad ennek a kormánynak, hogy alapvető változásokat eszközöljön a közjogi-politikai berendezkedésben.
Az ilyen jellegű ambíciókat két célból táplálják politikai erők. Egyrészt a zsákmányszerzés logikája miatt, másrészt pedig önmaguk bebetonozása érdekében. A zsákmányszerzés logikája minden egyes kormányzó pártnál jelen van, többségtől függetlenül. A kétharmados többség azonban a betölthető pozíciók betöltésében mindenféle egyeztetési és kompromisszumkényszert megszűntet. Az eddig alapvetően kétpólusú (jobbközép, keresztény-konzervatív, valamint baloldali-liberális oldalra épülő) rendszerben általában kompromisszumokkal döntötték el a különféle „független” pozíciók sorsát, és az sem történhetett meg, hogy valamelyik oldal által teljesen elfogadhatatlan személyek kerülhessenek pozíciókba. Ezen módszer révén valamilyen szinten mindkét oldal részesülhetett a „zsákmányból”.
A mostani szituációban azonban a Fidesz egyszerűen saját akatatának megfelelően alakíthat mindent, egy új, egy domináns politikai pólusra épülő rendszert megalapozván. Ezzel akár több évtizedre is meghatározhatja Magyarország politikai életének irányait, elvileg. Azért csak elvileg, mert a gyakorlatban ez nem jelent garanciát. Mivel a demokrácia alap, amelyet egyébként a Fidesz sem szeretne felszámolni, annak alapintézménye a szabad törvényhozási választás is kikerülhetetlen intézmény. Ezen pedig a választók szabadon leválthatják a kormányt, bármennyire erősen is legyen jelen egyéb intézményekben. (1998-ban nem tűnt nagyon valószínűnek, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező, a társadalom jelentős hányada által elfogadott és támogatott, és az előző rendszerből itthagyott struktúrákkal és személyekkel rendelkező kormányt le lehet váltani, még is sikerült minden túlereje ellenére.)
Az „elmaradt rendszerváltozás”
A kormánypárt szellemi holdudvarában mára elfogadott és uralkodó nézetté vált az, hogy az ország gondjainak egyik fő oka az, hogy 1990-ben nem sikerült kiteljesíteni a rendszerváltozást, és az előző rendszerből ittmaradt struktúrák akadályozták meg a demokratikus kibontakozást. A lusztráció (a diktatúrában fontos szerepet betöltő személyiségek kizárása fontos közéleti szerepekből) elmaradásával ráadásul az egykori MSZMP-s nómenklatúra személyei is megőrizhették befolyásukat, és a húsz év nagyobb részében ők uralták a közélet meghatározó pozícióit. Ez talán legegyértelműbben és legkevésbé titkoltan a Gyurcsány-éra alatt mutatkozott meg.
A kétharmados Fidesznek megvan tehát a lehetősége, hogy a pártállami maradványokat mindörökre eltávolítsák a közéletből. Ennek egyik viszonylag könnyű módja, ha az előző rendszer (ma pedig a balliberális oldal) hűséges embereit a saját hűséges emberekre cserélik le. Ez tehát az egyik lehetséges magyarázata a kormánypárt ilyen irányú lépéseinek.
Ezzel azonban felélhetik azt a – relatív – morális többletet, amellyel jelenleg az előző kormányhoz és holdudvarához képest élveznek. Egy ilyen esetben, igen könnyen felismerhető lehet a „független” intézmények részrehajlása, politikai szereplőket érintő konkrét ügyekben. A közvélemény ereje nagy valószínűséggel itt sem a hatalmukkal visszaélők mellé állna.
Félelem a kádárista szemlélettől?
Másik magyarázat az önerősítő lépések meghozására, hogy a Fidesz fél attól, hogy egy tiszta, korrekt versenyben alulmaradhat a választáson, bármennyire is jól kormányozta az országot. Ez a félelmük 2002-ből eredhet, amikor a lefutottnak tekintett választáson megtörtént a meglepetés, és az esélytelennek hitt Medgyessy Péter miniszterelnök lehetett. A Fidesz vezetői jórészt két okkal magyarázzák a váratlan vereséget. Az egyik, a már említett befolyása az előző rendszerből ittmaradt struktúráknak, mely elsősorban a média területén volt akkor kézzelfogható. Való igaz, hogy a véleményformálók jelentős része akkor egyértelműen a balliberális csoportba volt sorolható, azonban ez még egy (saját maguk, és még a kihívók által is bevallottan) jó kormányzás leváltására nem lett volna elegendő.
A másik magyarázó ok a szocialisták ígéretdömpingje, mellyel Medgyessy elhitette a választókkal, hogy az osztogatás korlátlan lehet. Ebben a versenyben pedig alulmaradt a Fidesz alapvetően vállalkozásokra építeni kívánó politikája. Ez a magyarázat utána rányomta bélyegét a Fidesz nyolc éves ellenzéki politikájára. Kádárabbak akartak lenni Kádár utódpártjánál. 2006-ban így kampányuk nem is állt másból, mint Gyurcsány ígéreteinek túllicitálásából. Mivel a Fidesznek ez a politika nem sajátja, és ezt – egészen a „Nem kell félni, nem fog fájni” kezdetű tájékoztatójáig – Gyurcsány jóval hitelesebben adta elő, egyenes következmény lett a választási vereség. Az ellenzék ezt követően sem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, azonban lényeges könnyebbséget hozott nekik az őszödi beszéd, mely után már nem szorult magyarázatra Orbánék politikája.
Mivel az ország helyzetét a szinte biztosan toronymagas esélyes is jól látta, ezért az idei választási kampányban már nem mertek 2006-os szintre elmenni az ígéretekben. A választott stratégia inkább az lett, hogy semmit sem ígérnek. Ez egy alig észrevehető visszakozás volt a korábban előszeretettel hangoztatott „Több pénzt…” kezdetű monológokhoz képest, de a választás idejére elérte hatását: A várakozások már nem a direkt jólét irányába mutattak, inkább egy stabil nyugodt kormányzás lett a Fidesz felé irányuló fő kívánalom.
A választás megnyerése és a kormányalakítás után el kellett, hogy jöjjön az igazság pillanata, fel kellett tárni Orbánék konkrét tervét, amelyet ráadásul az ország (és az európai gazdaság) nehéz helyzete nagyon szűkre behatárolt. Ebben a Fidesz végre szakított a neokádárista szólamokkal, és visszatért önmagához, a növekedést és foglalkoztatást előtérbe helyező gazdaságpolitikához. Ezzel a társadalmat tekintve leginkább az aktív, adózó középosztálynak kedvező politikát folytat. A probléma itt viszont az, hogy ezzel – mint eddig már számtalanszor bebizonyosodott – választást nem lehet nyerni. Hazánkban az inaktív rétegek (nyugdíjasok, segélyen élők) vannak többségben, és ők is döntik el a választást. Az ő érdeküket mindentől megvédeni kívánó politika korlátait pedig Gyurcsány és kormánya sorsa is megmutatta. A Fidesz gazdaságfilozófiája most az, hogy az aktív rétegekre alapozva be kívánja a növekedés belső forrásait is nyitni, és ha már egy elfogadható szinten beindul a gazdaság, akkor abból a teljes társadalom profitálni tud. Ez azonban nem rövidtávú terv, a szavazatok viszont rövid távon is elveszhetnek már.
E szerint az elgondolás szerint a szavazatvesztést ellensúlyozni lehet a fontos, befolyásos pozíciók elfoglalásával, megnehezítvén potenciális rivális erők megerősödését, bebiztosítva a több cikluson keresztüli kormányzásukat. Ha ezt sikerül legalább egy-két ciklusig folytatni, akkor az elképzelés szerint „beérnek” a gazdaságpolitikai intézkedések.
Ez az elgondolás azonban több sebből is vérzik. Egyrészt nem biztos, hogy a kezdeti gazdaságpolitikai nehézségek túl sok választót idegenítenek el, automatikusan valamelyik rivális oldalára állítva. (Horn Gyula megszorító intézkedései – amik ráadásul egy „külsős”, Bokros Lajos nevével fonódtak össze – sem idegenítettek el nagy tömegeket, és főként nem erősítettek meg túlzottan rivális erőket akkoriban.) A Fidesz számára is érdemesebb lehetne egy konzekvens politikát folytatni, nem megijedve az első népszerűség-csökkenéstől. A választók honorálhatják már egy ciklus alatt is a következetes, célokhoz igazodó politikát, és ehhez nincs szükség erőpolitikára.
A másik probléma ezzel a vélelemmel pedig az, hogy a 2002-es választásnak sem a Medgyessy-féle ígéretlicit volt az egyetlen fő oka, hanem legalább ugyanilyen szerepet játszottak az első Orbán-kormány által elkövetett ki nem kényszerített hibák. Ilyen ki nem kényszerített hiba volt többek között Simicska APEH-elnökké való kinevezése, a háromhetenkénti ülésezés bevezetése, a csonka médiakuratóriumok megalakítása, vagy például a vizsgálóbizottságok erőből leszavazásának ügye. Ez akár intő jel is lehet a régi-új kormánypárt számára, nem veszítenek-e többet az erőpolitikai lépésekkel.
A bebetonozódás/bebiztosítás két útja
Két módon lehet hosszú távra a saját hatalom bebetonozását biztosítani. Az egyik út a különféle pozíciókba saját szövetségesek ültetése. Ez az egyszerűbb, és ennek egyértelmű a végeredménye is. A másik út pedig az eljárások olyan irányú megváltoztatása, mellyel a saját jelöltjeiket hozzák előnyösebb helyzetbe. Ezzel természetesen nem direktben segítenek önmagukon, hanem a mindenkori győztesen.
Az első kategóriába tartozik többek között az alkotmánybírák megválasztása, az új Köztársasági Elnök kijelölésének folyamata, saját képviselő jelölése az Állami Számvevőszék élére, illetve egykori képviselőjüknek a médiafelügyelet élére való helyezése kilenc évre.
A második kategóriába az önkormányzati választás szabályainak megváltoztatása, valamint a köztisztviselőkről szóló törvény módosítása. Ezt tetézi be majd az új Alkotmány elfogadtatása is, amelynek előkészítő bizottságában is érvényesíthetik akaratukat az ellenzék érdemi döntési lehetősége nélkül.
A széles lakosság számára a leginkább kézzelfogható személyi kérdés a köztársasági elnök kiválasztása. (Erről egy önálló bejegyzés is születik majd.) Itt ami egyelőre leginkább szembetűnő, az a teljeskörű titkolózás az új elnök személyéről, illetve a kiválasztás folyamatáról. Az már az előzetes híresztelések alapján is valószínű, hogy a kormánypárt szinte biztosan nem támogatja Sólyom László jelenlegi államfő újrajelölését és újraválasztását. Egy első ciklusát (a lehetséges kettőből) letöltő elnök esetében mindig felmerül az újrajelölés kérdése. 1995-ben ez nem volt kérdés, hiszen a kormánykoalíció egyik tagja jelölte (még ellenzékként) újra Göncz Árpádot, akinek tevékenységével a balliberális koalíció, illetve szellemi holdudvara maximálisan elégedett volt. A nem túl aktív Mádl Ferenc esetében viszont nem túl sok esélye lehetett újraválasztásának. Ő ekkor bölcsen maga jelentette be, hogy nem is kíván újraindulni, elkerülvén a megalázó helyzetet, amelyet leváltása jelentett volna. Jelen esetben azonban Sólyom László ugyanazzal a kormánytöbbséggel áll szemben, amely őt öt éve jelölte és megválasztotta. Alapesetben ez sima újrajelöléssel járna, Sólyom lehetőségeit azonban behatárolja a korábbi duális erőtér mindkét politikai pólusának viszonyulása hozzá. A kormányzó MSZP, illetve az SZDSZ nemes egyszerűséggel a Fidesz emberének titulálta a független államfőt, amely megjelölés mögött két vélt sérelem állt. Az egyik, hogy Sólyom rendkívül gyakran élt Alkotmány adta lehetőségeivel, melyekkel a Gyurcsány-kormány nem egy intézkedését lassította, avagy az Alkotmánybírósággal együtt megakadályozta alkotmányossági aggályok miatt. Szintén nem növelte baloldali elfogadottságát, hogy nem kívánt pártokkal (a Fidesszel sem) egyeztetni fontos, Országgyűlés által választandó független posztokra való jelöléskor. Sólyom következetes ellenfele volt a fent már említett „zsákmányszerző logikának”. A másik fő ok Sólyom ellen a baloldal részéről az volt, hogy az őszödi beszéd kirobbanásakor nevén nevezte a dolgot, és nem próbálta meg erkölcsi piedesztálra emelni, vagy mentegetni a kormányfőt, akihez pedig a balliberális oldal ikonikusan ragaszkodott. (Változnak az idők, most már mindenki távol akarja magát Gyurcsánytól helyezni, és hirtelen Sólyom lett az alkotmányosság legfőbb őre a balliberális oldal szemében.)
Sólyom makacssága, és az írott, és láthatatlan Alkotmányhoz való ragaszkodása a Fidesz számára is egy fék lehet. Az államfő így még egy hozzá közelebb álló kormánnyal szemben is a fékek és ellensúlyok szerepét folytathatja.
Természetesen minden joga van a kétharmados többséggel rendelkező kormánypárt számára saját jelöltjét szabadon beültetni az államfői székbe, azonban ezen jelöltek között is vannak tekintélybeli, illetve direkt pártpolitikától való távolság szerinti különbségek. A jelen pillanatban messzemenő esélyesnek tekintett Schmitt Pál a „legegyszerűbb” választás a Fidesznek, de egyben a legellentmondásosabb is. Schmitt valószínű szerepfelfogása egyértelműen a legfeljebb protokolláris keretek közé visszahúzódó, a kormánytöbbség bárminemű törekvését lelkesen támogató gyenge államfő.
Ezzel pedig – Schmitt minden érdeme elismerése mellett – leértékelnék a Sólyom László által felértékelt Köztársasági Elnök pozícióját. Szintén fontos szempont, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező kormányerőnek még egy „akadékoskodó”, és nagy tekintélyű államfővel szemben is egyértelmű az erőfölénye, így nem feltétlen szükséges „leértékelni” azt.
Egy teljesen passzív, a kormánytöbbség jogszabályait vita nélkül aláíró államfő számára ráadásul presztízsveszteség lehet, ha ő maga nem kér alkotmányossági normakontrollt, a törvény kihirdetése után azonban más indítványára mégis alkotmányellenesnek minősül.
A társadalom többsége számára tán kevésbé érthető, az államszervezet működése szempontjából viszont alapvető fontosságú az Állami Számvevőszék vezetőségének megválasztása. Az ÁSZ az egyik legfontosabb független intézmény, és a vezetősége pedig a leghosszabb időre választott pozíciókat tölti be a magyar közjogi rendszerben (12 év). Az 1989-ben újra létrehozott számvevőszék első két elnöke magasra állította a mércét ezen a pozíción. Az azóta elhunyt Hagelmayer István, és Kovács Árpád vitathatatlan tekintéllyel vezette az ÁSZ-t, amely betöltötte a kormányzati ellenőrzés szerepkörét. Hagelmayer és Kovács pártfüggetlen személyek voltak, bár utóbbi nem tagadta sosem baloldali gondolkodását. Ennek ellentmondva, a függetlenségét igazolva az egyik legélesebb bírálója volt az elmúlt években a Gyurcsány-kormányok gazdálkodásának.
Az ÁSZ elnökét két alelnök segíti, az ő személyükben azonban 2002 óta nem volt egyetértés a pártok között, így betöltetlenek maradtak. Mivel Kovács Árpád mandátuma is lejárt tavaly, ezért most teljes vezetőcsere szükségeltetik a független intézmény élén. Az új kormánypárt itt az államfőnél is direktebben nyilvánította ki szándékát, hogy megbízható emberét válassza meg a fontos posztra. A jelölt egy fideszes parlamenti képviselő, Domokos László. Az ő személyéről természetesen egyáltalán nem mondható el, hogy független lenne, ráadásul személyével kapcsolatban visszaélések is felmerültek. Bár az összeférhetetlenségét a képviselőségről való lemondásával megszüntetheti Domokos, személye azonban kérdéseket vet föl az ÁSZ független irányításával kapcsolatban. (Ez akkor is megmarad, ha alelnöknek a korábban szocialista színekben polgármesterkedő Warvasovszky Tihamért jelölték, szakmai okokra hivatkozva.) Szakmaiságát tekintve pedig igen nehéz dolga lesz, hogy felérjen elődjének a szintjéhez, és lemossa magáról a ráaggatott „pártkatona” jelzőt.
A Köztársasági Elnöknél is fontosabb a magyar közjogi rendszerben az Alkotmánybíróság. Joggal állítható, hogy Hazánkban példátlanul erős és jól működő testületről beszélhetünk, amely ráadásul az Alaptörvény értelmezéseivel egy „láthatatlan alkotmányt” is teremtett. Mindemellett ez tekinthető talán a legpártatlanabb intézménynek is, mely egyik kormány által sem engedte befolyásolni magát, és kvázi utolsó esélyként megakadályozni tudott minden, az Alkotmány betűjével, vagy szellemével ellenkező kísérletet.
A taláros testületbe való jelölés és választás is a parlamenti erők közötti legnagyobb konszenzussal működött. (A jelölő bizottságban minden frakció 1-1 személlyel képviselte magát, a személyek választásához pedig kétharmados többség szükséges.) Ez a konszenzus azonban nem a kölcsönös zsákmányszerzést eredményezte szerencsére, hanem megakadályozta, hogy esetlegesen valamilyen irányba túlzottan elfogult személyek kerülhessenek be. A Fidesz most ezzel a hagyománnyal is szakítani kíván, gyakorlatilag a lényegét tekintve kisajátítva a bíróválasztás folyamatát. (Az hozzátartozik az árnyalt képhez, hogy most két bíró széke üres, és a következő üresedés 2013-ban, Holló András 70. évének betöltésekor keletkezik, így három bírót jelölhet így egyedül a Fidesz.)
Az ellenzék erői attól félnek, hogy a korábban minden esetben kiszűrni tudott pártosnak tekinthető jelöltek előtt is megnyílik az út. (Utóbbi, azaz különböző felfogású bírák fontos testületbe delegálása a demokráciákban nem szokatlan jelenség: Az Egyesült Államokban az Elnök életfogytig nevezi ki az alkotmánybírósági funkciókat is betöltő Legfelsőbb Bíróság tagjait, ahol érződik az egyes testületekről, hogy többségében konzervatív, avagy liberális felfogású bírák alkotják-e.)
Ezen jelölési mód tartóssá válása azonban esetlegesen egy másik kormányerő számára is megadhatja az önálló jelölés jogát, bár nem lehet túlságosan valószínűnek tartani, hogy még egyszer megtörténjen egy pártnak ekkora többség elérése.
Az eljárási jellegű intézkedések közül az önkormányzati választások újraszabályozása a mindenkori domináns pártot hozza könnyített helyzetbe. Az alapvetően többségi elvre építeni kívánt rendszerben két intézmény biztosítja az első párt dominanciáját. Az első, hogy a relatív többség elvén működő egyéni körzetek fogják a települési testületek nagy többségét adni, azaz mindenhol az első helyen „jegyzett” jelölt futhat be. Ez persze csak időleges lehet a kormánypárt számára, hiszen egy potenciális kihívó megerősödésével pedig pont ők eshetnek be a maguk által állított csapdába. Az a törekvés, hogy ne kelljen a testületekben instabil többségekre építeni, és legyen a vezető erőnek döntő többsége, természetesen a demokrácia keretei között van. A másik újonnan bevezetett intézmény az ajánlócédulák begyűjtésére szánt idő kilenc naposra rövidítése. Ez alapvetően a már gyökeret eresztett pártokat (MSZP, Jobbik, és természetesen a Fidesz) és helyi szervezeteket nem hozza hátrányos helyzetbe, ez főként az új erők (a pártok közül itt egyértelműen az LMP említhető) belépését nehezíti meg.
A köztisztviselők jogállásáról szóló törvényt – melyet egyébként Sólyom László megfontolásra visszaküldött – abból a célból fogadták el, hogy az előző kormány által beejtőernyőzött pártkatonáktól tetemes végkielégítési összegek nélkül meg tudjanak szabadulni. A probléma azonban az, hogy ezzel bizonytalanná tehetik az egész köztisztviselői kar helyzetét, a direkt pártpolitikától való függetlenségét. A teljesen független vezető köztisztviselő természetesen illúzió, hiszen egyik kormány sem kíván olyan tisztviselőkkel együtt dolgozni, akiknek a világlátása és gondolkodásmódja ellentétes velük, és ez fordítva is igaz. A kérdés itt az, hogy miképp lehet az egyensúlyt a stabilitás és az együttműködési készség között meghatározni.
A meghirdetett alkotmányozásnak is egyoldalúan vág neki a kormánypárt a kritikusok szerint. Az új alaptörvényt előkészítő parlamenti bizottságban a házbeli arányok szerint kívánnak tagokat delegálni, azaz a saját dominanciájukat biztosítani tudják. A jövőbeni Alkotmányt kodifikáló társulatot pedig kizárólag a saját holdudvarukba tartozó személyiségekből válogatták össze. (Az egykori pártállami vezető, Pozsgay Imre is már ide sorolható.) Ezzel tehát a Fidesz kifejezte azt az igényét, hogy saját maga kívánja a valószínűleg hosszú távra elfogadandó Alkotmányt létrehozni.
Ez egy érdekes dillémát vet föl. Az érem egyik oldala ugyanis az, hogy erre minden joga megvan. Az Alkotmány elfogadása ugyanis kétharmados többséghez kötött, amivel a Fidesz rendelkezik a parlamentben. Az ellenzék természetesen kritizálja ezt, és a társadalom többségére hivatkozik, mondván ők nem a Fideszre szavaztak. Ez az érvelés ott sántít, hogy a választók tudatában voltak annak, hogy az alkotmányos szabályozás alapján ebben a legitim választási rendszerben elért ilyen eredmény milyen következményekkel járhat. Erre ráadásul egyébként az MSZP a két forduló közötti kampányát is építette. (Hisz az már eldőlt, hogy a kormányt mindenképp Orbán fogja alakítani.) Így ebben a formában a Fidesz valóban megkapta a társadalmi felhatalmazást arra, hogy Alkotmányozzon.
A másik oldala az éremnek viszont az, hogy az ideiglenes Alkotmányt felváltó alaptörvénynek hosszú távúnak kell lenni, és társadalmi konszenzusnak kell övezni. A kérdés csak az, miként lehet – a parlamenti erőviszonyokon túlmutató – társadalmi konszenzust megteremteni. Nyilvánvalóan az elmúlt időszakban kormányzó erők mögött álló értelmiségi kör önmagának vindikálja azt a jogot, hogy megkerülhetetlen legyen az Alkotmány alapelveinek összeállítása során. Ez a csapat azonban antagonisztikus ellentétben van a mostani, felhatalmazással rendelkező kormánytöbbség mögött levő értelmiségi csapattal, amelyik nem kívánja tudomásul venni a balliberális igényeket. Ez a probléma az egész alkotmányozási folyamatot végig fogja kísérni, azonban intenzitása attól is függ, hogy a balliberális értelmiség gondolatvilágát jelen pillanatban egyedüliként képviselő MSZP milyen erővel tud jelen lenni a politikai életben.
Az új kormánytöbbség lépéseit mindemellett rendkívüli, nem tapasztalt gyorsasággal hozza, amelyet mindhárom ellenzéki erő nehezményezett. Minderre cinizmussal válaszoltak, miszerint a többiek tehetetlenségéről nem a kormánypárt tehet. A Fidesznek a szinte biztosan előrelátható kormányzásra való készülés közben természetesen volt ideje jogszabályokat előkészíteni, amiket értelemszerűen még most, a győzelem utáni eufória idején igyekeznek is elfogadni.
Itt azonban nem szabad elfelejtenie a Fidesznek a Gyurcsány-kormány példáját. Az ugyanis már az őszödi beszéd kikerülése után csak vergődni tudott, folyamatosan a társadalmi ellenállással dacolva. Gyurcsány és csapata egyáltalán nem kívánt tudomást venni a társadalmi ellenállásról, és ez a mentalitás csak mélyítette köztük és a közvélemény közti szakadékot. Mindezt ellenzékként a Fidesz – teljes joggal, funkciójának megfelelően – folyamatosan a szemére is vetette. Ezek után természetesen, ha hitelességüket meg kívánják őrizni, maguk nem eshetnek ebbe a hibába. Az szinte bizonyossággal jósolható, hogy nem lesz ennek a konstellációnak mindig ilyen hatalmas (60% körüli) társadalmi támogatottsága. Akkor már nem lehet csak a fiókból előszedett és iparszerűen elfogadott jogszabályokkal dolgozni.
Hogy illeszkedik be ez a törekvés a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe?
Orbán Viktor miniszterelnök egyik fő üzenete volt a győztes választás óta eltelt időszakban, hogy kormánya a nemzeti együttműködésre, az „emberek” nagyobb bevonására akar törekedni. Ezzel egyértelműen utalt arra is, hogy az előző, MSZP vezette kormány az emberek akarata ellenére kormányzott, a választók bizalmát elveszítve, és a Fidesz ezzel a gyakorlattal kíván szakítani.
Állandó érv volt a Fidesz készletében az is, hogy az MSZP-SZDSZ parlamenti többség rendre leszavazta az akkori ellenzék bárminemű indítványait, és erőből kormányzott. Az ezzel való szakításnak, illetve az „együttműködésnek” formailag ellentmond a Fidesz eddigi politikája ezekben az esetekben.
Árnyalja azonban a képet, ha megvizsgáljuk, kivel kellene egyeztetni, illetve megállapodni. A jelenlegi ellenzék három, egymástól teljesen különböző pártból áll. E közül kettővel kvázi önmaga zárta ki az együttműködést Orbán, amikor mind az MSZP-t, mind pedig a Jobbikot szélsőséges erőnek nevezte. Ráadásul, mindkét párttal szembeni együtt nem működés mellé komoly társadalmi csoportokat is fel tud sorakoztatni. A Jobbik a mainstream közbeszédben egyértelműen szélsőséges, rasszista, antiszemita pártként jelenik meg, így a Fidesz számára komoly hazai és nemzetközi kockázatot is jelentene a döntésekbe való bevonása. Az MSZP pedig úgy tűnik, mind a társadalom többségében, mind pedig az Országgyűlésben olyan pártnak számít, amellyel senki se akar együttműködni. Ez erősebb karantén, mint 1990-et követően, amikor a hasonló helyzetből végül az SZDSZ hozta ki. Az MSZP társadalmi hitelvesztése is akkora, hogy a vele való egyezkedést a Fidesz igen nehezen tudná megmagyarázni szavazói többsége számára. Annak tükrében pedig főleg, hogy az „elszámoltatás” az egyik fő ígérete volt a korábbi ellenzéki pártnak.
A parlamenti ellenzéken belül egyedül az LMP marad, amelyik nem szalonképtelen egyik tábor szemében sem. (Leszámítva azokat, akik némileg paranoiásan az SZDSZ utódszervezetét látják bele a Védegyletből kinőtt zöld, posztmodern ideológiát képviselő apró pártba.) Az LMP részéről talán még fogadókészség is lenne egy konstruktív-együttműködő ellenzékiségre, azonban akkor a parlamenti ellenzék egyetlen olyan tagja oldódna föl, amelyet senki sem tekint szalonképtelennek.
A parlamenti erőkön kívül a civil szféra marad még, mellyel egyeztetni, kooperálni lehetne, azonban sajnálatos módon hazánkban a civil szervezet nagy része is vagy valamelyik párt holdudvarát erősíti, vagy pedig olyan gyenge, hogy értékelhető társadalmi hátteret nem képvisel.
A Fidesz tehát – jelenleg mindenképp – egyedül maradt ebben a konstellációban. Így egyedül az önmegtartóztatás eszközével élhetne a kormánypárt, azzal azonban úgy tűnik, nem nagyon tud mit kezdeni. Ebben nyilván szerepet játszik az elmúlt nyolc év ellenzékisége, valamint az, hogy 2002-ben meglepetésre veszítették el a választást. Az önkontroll hiányában azonban az a veszély fenyegeti a kormánypártot, hogy elefántcsont-toronyba kerül, és a Gyurcsány-kormányzathoz hasonlóan elidegenedik a kormányzottaktól.
Reális-e a Fidesz félelme?
Jelen pillanatban egyértelműen azt lehet mondani, hogy nem fenyegeti a Fidesz hosszú távú berendezkedését jelentős tényező. Éppen ezért, feleslegesnek tűnnek azok a lépések, amelyekkel a kormánypárt már a kormányzás elején biztosítani kívánja saját maga monopóliumát. Ezt a monopóliumot a politikai konstelláció biztosítja egyelőre, pontosabban a vákuum, amely azt eredményezi, hogy a Fideszen kívül egyetlen kormányképes párt sincsen az országban. (Ezt – az MSZP erőfeszítései ellenére – már a tavalyi EP választás óta lehet tudni.) Ez a szituáció pedig a jelenleg szóba jöhető pártokat tekintve úgy tűnik, hogy közép, vagy akár hosszú távon is fenn tud maradni. Paradox módon, épp a kormánypárt antidemokratikusnak tekinthető lépései „termelhetnek ki” egy önmagát a demokráciáért küzdőnek tekintő pártot, amely adott esetben a Fidesz riválisává válhatna. Mindehhez azonban az is szükséges lehet, hogy a Fidesz ne tudja a strukturális krízissel küzdő magyar gazdaság válságát sem kezelni, és hosszú távon se tudjon a lakosságnak a mostani helyzetből kiutat kínálni.
Az esetlegesen kormányképessé fejlődő erők közül első helyre kívánkozik a legnagyobb ellenzéki párt, a 40+4+8 éven át kormányzó MSZP. Jelen pillanatban azonban úgy tűnik, az MSZP nem tudja a váltópárti szerepet fölvenni, ebben a felállásban viszont egész biztosan nem. Az MSZP-t egyrészt erodálta a leginkább Gyurcsány Ferenc nevével fémjelezhető 8 éves kormányzás, másrészt a sorozatosan kirobbanó korrupciós ügyek. A harmadik fontos tényező, mely igencsak megnehezíti a dolgukat, a párton belüli lényegi utánpótlás szinte teljes hiánya.
Most a Jobbik sem tűnik úgy, hogy eséllyel pályázhat a váltópárti szerepre. Azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a Jobbik helyzete más, mint a többi, mérsékeltnek tekintett párté. A Jobbik jelentős csoportosulások által szélsőségesnek, szalonképtelennek tekintett, és ez a szalonképtelen-bélyeg erőteljesen behatárolja lehetőségeiket. Feltételezhető, hogy a lakosság jelentős része egyáltalán nem szavazna ilyen pártokra. A Jobbik előtt tehát így csak az erős ellenzéki lét, illetve a kormánytöbbséghez való szükségesség lehet célkitűzés.
A leginnovatívabb, legtöbb lehetőséget magában hordozó politikai erő az LMP, a törvényhozás legkisebb pártja. Hosszú távon az LMP lehet talán a mostani kormánypárt alternatívája, azonban ennek az útnak még nagyon az elején van. Először is, ideológiailag nem teljesen letisztult szerveződésről van szó, megtalálhatók benne zöld, emberijogi-liberális, valamint baloldali értékek is. Kicsit tisztább lett a helyzet Orbán gazdasági akcióprogramjának bemutatását követően, amikor Schiffer –egyedüli lényeges kritikusként – pártját a kormánypárttal átellenes oldalra pozícionálta. Ezzel tehát a baloldali gazdaság, és társadalomfilozófia fő képviselőinek helyét kívánják felvenni. Ezzel hosszabb távon megfelelhetnek a társadalomban megjelenő ezirányú igényeknek. A megerősödéshez azonban szervezeti szempontból is meg kell erősödni. Egyelőre úgy tűnik, még maguk sem döntötték el, hogy kis értelmiségi pártként, mozgalomként, vagy igazi, tagsággal, szervezetekkel rendelkező néppárttá akarnak-e válni. A párt kilátásait tekintve egyértelműnek tekinthető, hogy az utóbbi választásával komoly esélyük lehet akár kormányra kerülésre is.
Látható tehát, hogy a parlamentből egyelőre nem fenyegeti veszély a Fidesz primátusát. A parlamenten kívüli erők közül pedig egészen az idei választásokig a radikálisok voltak egyedül láthatók, akiket most azonban a Jobbik becsatornázott a törvényhozásba. A tehetetlenség tehát a nem túl elegáns lépések megtétele nélkül is a kormánypárt malmára hajthatná a vizet.
